Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Simkó Margit: Bilincs
— Kérem tanár úr, a szobák rendben, de sajnos az egyik a földszinten van, a másik pedig az emeleten — széttárta karjait — szezon van, nagy a forgalom ... megfelel? — Rendben van. Klárikám, maga melyiket választja? — Fent, mindig fent — és ezen összemosolyogtak. — Előadás után elviszem egy halászcsárdába. Szegeden ez kötelező. Szereti a halat? — Imádom, mindent imádok, a halat, a vadat, a cigányzenét, a Burton Ricsit... — Melyiket? — Az angolt is, a magyart is . . . Bár ha jól mérlegelem, azt hiszem, a magyart egy kicsit jobban. — Drága... — már a lépcsőhöz értek. — Elég lesz fél óra az öltözködésre? Negyven percünk van, s egészen közel vagyunk a Dómhoz. — Sok is. Harisnya nincs, fűző nincs, ruha villámzárra jár, és kész. Én mindig sietek. Egy filmrendező ismerősöm azt mondta, hogy ha valaki ezen a pályán valamit el akar érni, akkor az rohanjon! — Ki az a rendező? — Majd útközben elmondom — és felszaladt az emeletre. A férfi alulmaradt. Volt ebben némi szimbolika. A Dóm. A tér teljes pompájában ragyogott, de alighogy elfoglalták a helyüket a lámpák kialudtak, s csak a rivaldafény világította meg a színpadot. A karmester be- intett. — Gyönyörű volt — mondta a nő az előadás után — magának hogy tetszett? — Nekem csak maga tetszett. Nem mondom, a zenekar kitűnő, de a többi csapnivaló volt. A szereplők, főleg a Luna gróf, meg sem néztem, ki énekelte, egy dillettáns, a felső hangoknál teljesen felmondták a szolgálatot a hangszálai, a tökéletes összjátékhoz még legalább tíz próbára lett volna szüksége. Az akusztika is gyenge volt. Veronában, mikor pianissimót énekeltem, az aréna utolsó soraiban is hallhatták. — Maga énekelt Veronában? — Igen — mondta a férfi meglepetten —, ott is. — És mért hagyta abba? Hogy lehet azt abbahagyni? A férfi nem felelt. — Megbántottam? Feleljen, mért hagyta abba? — Elvesztettem a hangomat. — És azért lett... — Azért lettem csak tanár — nevetett fel keserűen —, a maga tanára. — De hiszen ez borzasztó, és nem lehetett ezen segíteni? Hogyan történhetett? — Túlfeszítettem a húrt, az opera — közben egyik turné a másik után .. dőlt a pénz és én akartam a pénzt. Azt a villát is akkor énekeltem össze ... Temető a Tisza mikor kivirágzik... szólózta a cimbalmos, mikor betértek a halász- csárdába. A lány felragyogott. (Egy szép nő mindig felragyog, ha bevonul egy helyiségbe.) — Ja a villa! A Huszti Mónika ott lakik a dombon és egyszer hívott, hogy nézzem meg a Ricsi palotáját, hát elmentem. De csak messziről bámultuk... Ne, ne bort rendeljen ... pezsgőt, úgy innék pezsgőt. — Halásziéhoz? — kottyantott közbe az öreg szögedi pincér, de mert nem kapott kérdésére választ, hozta. — Mondja Ricsi — ez már a harmadik pohár után történt — a felesége tudja, hogy maga velem van itt? — Nem. — Szóval kvittek vagyunk, maga is hazudott. — Engem senki se kényszerít a hazugságra, anyám nincs, apám nincs és gyerekem sincs, a feleségemnek pedig nem kell beszámolnom, ebben megállapodtam vele. — Megállapodtak? — Igen, egymás mellett élünk. — Régen? — Régen. — És mért nem válnak el?
