Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Ozsvald Árpád: Ha meghal a tenger, Óda az Önarcképhez (versek)
Ozsvald Arpád ha meghal a tenger... „Ha meghal a tenger, halálos veszélybe kerül az ember is.” Cousteau Mikor a világ szennyét már nem tudja kilökni a partra, kásás, vonagló hullámain ragadós kátrány, karból és olajfoltok lebegnek, gyomrát kimondhatatlan mérgek rágják, benne higanytól megőrült halak énekelnek, mint a megszállott dervisek körbe keringve, már nem visz tengeri rózsát a remeterák csigaházára, ollója lassan kinyílik s úgy marad — holt ember keze háza küszöbén, Dávid hárfái, muzsikacsigák, pápakoronák, szétfolynak mind a széphéjú Volutaceák, kobaltkék tengeri szekfű, fehér krizantém csalános szirmai lehullanak feketén a vérpöttyös tengeri nyúl se menekülhet, bogárcsigák zsindelycserepét szél zörgeti a parti sziklákon, osztrigafaló medúzák gömb-alakja kocsonyás gomolyaggá dermed, kagylók kapuja sarkaiból kifordul, köpenyük ölébe csak torz gyöngyöt szülnek, és óriás kalmárok szeme lent a mélyben cipóként kidülled, — mint az égi bikáé, kik mesebeli vas-szérűn toporognak — rakéta-testük derékig áll az iszapban, mósuszpolipok, tintahalak, nagyfejű ámbráscetek gigászi harca csak a mesében, részeg matrózok álmaiban él tovább ... Ha meghal a tenger, vele pusztul az ember, emészti önmagát, fehér vitorláit hiába feszíti a szélnek, tört árbocán csak rongyként libeg a vászon, — maga teremté gyilkos zátonyát, Hemingway öreg halásza véres kezét összefonva mellén készül a halálra, utolsó álmában felordítanak az életért könyörgő, szelíd oroszlánok.
