Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Simkó Margit: Bilincs
Simkó Margit Az író elnézést kér az olvasótól e rendhagyó műfajért, mely nem novella, mert kimaradnak belőle az olvasó tájékozatlanságát feltételező összekötő szövegek, de — a jelenetekre bontás ellenére — nem is színdarab, mert egy főképp a néző fantáziájára építő dramaturgia kihagyatná írásomból a novellisztikus elemeket, s nem is forgatókönyv, mert ehhez nem elég együgyű. Jobb híján nevezzük kísérletnek, s ez megbocsátható fogás, s rávall az alábbi sorokra. Otthon. Egy szép villában. Egy nagyon szép villában. ... még ezt az inget is a kofferba teszem, belefér... és hozzá ezt az ezüstszínű nyakkendőt, ez a te színed... igaz, neked minden jól áll. De ez a szín olyan, mint egy keret, igen, mint egy világos árnyalatú ráma... fenn az ezüstös sörényed és ez a nyakkendő mintegy a folytatása, kimondott Tizian... emlékszel a Don Carlosban? Mikor a rendező új jelmezt követelt... az az olasz tudta, mit csinál, a sárga ruhát leparancsolta rólad és ezüst színűt rendelt külön a te számodra... azt mondta, egy ilyen reneszánsz alkathoz a lágy szín adja a legjobb kontrasztot... és igaza volt, olyan voltál, mint egy arkangyal, mikor a nagyáriánál kijöttél a rivalda elé, széttárt karokkal... Az apró asszony egy pillanatra megállt, vékony karjait a magasba lökte és átszellemült arccal meredt egy pontra, mintha jelenést látott volna — ... a közönség tombolt — hirtelen kiszaladt a szobából és egy öblös pohárral tért vissza — ezt idd ki drágám, kis pezsgőfröccs, ez felizgat és megnyugtat — így mondtad... nem mondtad? Mondtad ... A férj eltolta a poharat. — Már megint ittál? Az asszony egy japán pincsire hasonlított, amelyet garázda utcakölykök játékból bemázoltak, tarkára festettek. Ritkás sárga csimbókjait már nem fogta a vas, golyószerű arcán a festék nem tudta elkendőzni bőre kopottságát, lila pongyolája vézna kamasztestére tapadt. Csak a lába, a finomrajzú könnyű láb adott alakjának valamiféle különös varázst. A balettkarban mindig előrelökte őt a rendező, a szépek elé, s innen ugrott bele a tenorista életébe. Gyereket nem tudott szülni, kétszer vágták ki belőle a magzatot. Akkor sokat sírt. Aztán a férjét adoptála, s így mégis lett gyereke. — ... még ezt a sálat is beteszem, amit az anyukád kötött, az édes... de gyönyörű volt... és én hogy féltem tőle, mikor először meglátott és azt kérdezte: Ez lesz a menyem? ... de aztán... emlékszel a Tosca ment ős neked nagy lámpalázad volt, mert a nézőtéren ott ült a menedzser... kilencszer visszatapsoltak, mielőtt a vasfüggöny legördült... az anyuka sírt a páholyban, s átölelt engem és azt mondta: kislányom... akkor először... az édes... reggel pedig tele voltak az újságok — jaj a kis csibukodat el ne felejtsem — ilyen hang csak egyszer születik száz évben... egy új Caruso ... himnuszokat zengtek rólad a kritikusok ... csodálatos voltál... — Hallgass már el az isten szerelmére, hallgass már, nem bírom — a férj leszegte fejét — nem bírom! Az asszony elhallgatott. A fér] leemelte a telefon kagylóját. — Már itt a taxi, rendeltem — mondta az asszony csendesen —, tudom, hogy nem szeretsz az utolsó pillanatban kapkodni, mindig pontos voltál, soha nem késtél el egy próbáról sem, imádtak a rendezők ...
