Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - FIGYELŐ - Zeman László: Zsilka Tibor: A stílus hírértéke
versének a mikoi alaptételből kiinduló elemzése révén szemlélteti a módszert — „A szociális mondanivaló identifikálásában a költemény kontextuális összefüggéseire helyezzük a súlyt, természetesen csak azokra, amelyek a szövegből közvetlenül is leve- .zethetők Ilyennek látszik mindenekelőtt a szerzőnek a leírt valósághoz való kommunikációs viszonya, amely bizonyos tapasztalati komplexumok derivátumaként jön létre. A tapasztalati komplexum a szerző tudatában elraktározott tapasztalatok, képzetek, gondolatok, érzelmek, érdekek és ingerek összessége. A kommunikációs helyzetnek és körülményeknek megfelelően a szerző egy meghatározott kommunikációs álláspontot »foglal el«; vagyis a tapasztalatok összességéből azokat az elemeket választja ki, amelyek az adott kommunikációs helyzetben a legmegfelelőbbek.1 (iErről lásd Miko F.: Text a štýl. Bratislava 1970, 14.)“; 58. S ugyancsak erre az alapállásra irányítja figyelmünket a kötethez írt bevezetőjében maga F. Miko: „az irodalmi szöveg kommunikációs jellege egyrészt az íróra vonatkozik, mert hiszen énjén és álláspontján keresztül fejeződik ki a műben a társadalmi valóság, valamint társadalmi osztályának és korának sajátos koncepciója.“ (5). Maga a kidolgozás az olvasói élményben megraga- dottat teszi explicitté módszertanilag világos tagolással felállítva a társadalmi ellentétet jelölő tematikai-nyelvi oppozíció két pólusát, és végigvezet minket e pólusok egymást kiegészítő szinonimikáján. Ha esetleg felvetné valaki, vajon szükséges-e a költeményt ennyire részletezni, hisz a szokványos társadalmi-történeti keretbe és a költő életművébe helyezés elégségesen világít rá mind a vers egészére, mind össziete- vőire, vagyis hogy normál-helyzetben az elemzés túlméretezettnek hat, azt kell válaszolnunk, hogy itt egyfajta hermeneutikán van a hangsúly; de arról sem vagyunk meggyőződve, hogy a legifjabb nemzedék számára a vers valóságvonatkozása olyannyira magától értetődőnek minősülne, s bizonyos pedagógiai meggondolásokból sincs kizárva: tárgyalása az új optikába állítással hatásosabbá válhat. Igaz, nem akarjuk elhallgatni, az eljárásmód a verselemzésben rejtettebb összefüggések, ambivalenciák stb. felfedésére inkább hivatott, s hogy a választott vers valóban túl „átlátszó”, vagyis a módszer „preponderál" az anyag fölött (F. Miko fejtegetéseiben olykor úgyszintén — az a benyomásunk — mintha a módszer és a terminológia önállósulna...). Hasonló szempontok figyelembevételével aktuális prózai művet tárgyal A stílus hírértéke (Kertész Ákos Makra című regényét). Elöljáróban Zs. T. kiemeli az eszmei-tematikainak mint alapvető stilisztikai tényezőnek a szerepét: „De a pusztán nyelvi tényeket, kifejezőeszközöket sem lehetne megfelelően minősíteni, ha a tematikai szintet mellőznénk. A nyelvi jelek és elemek éppen a teljes szöveg témájából merítik sajátos hírértéküket.“ (71), és részletezi a nyelvi-tematikai (e kettő együtt képezi a stilisztikai szintet) és a szemiotikái szint (végeredményben a valóságvonatkozás) viszonyát. A szakirodalomban más megfogalmazásban a jelölőnek a jelöltön keresztül történő értékeléséről van sző, miközben a jelölt a magasabb szint felől jelölővé válhat (ami az arisztotelészi forma-tartalom reláció finálts felfogását juttatja eszünkbe). A kötet II. fejezetébe (Szépirodalmi szövegek vizsgálata kvantitatív módszerrel) három tanulmány tartozik. Az „Egy verseskötet stilisztikai elemzése szőstatisztikai módszerrel“ (85) megmunkáltabb változatát ismerjük a debreceni nemzetközi nyelvészkongresszus megjelentetett előadásanyagából (A magyar nyelv története és rendszere. Nyelvtud. Ért. 58. sz. Bp. 1967, 580—86). Higgadt fogalmazásával és tömörségével a kitűzött feladat példás megoldása. Szende Tamás szerint is: „Zsilka Tibor az első, aki a módszer teljes alkalmazását tűzte célul maga elé, s ő az, aki elsőként szűrte le konkrét (magyar) anyagon a gyakorlati tapasztalatokat, határozta meg az anyag- gyűjtés fontos szempontjait." (Szende, T., Spontán beszédanyag gyakorisági mutatói. Nyelvtud. Ért. 81. sz. Bp. 1973, 13). A jelen írás ennek mintegy aktualizált előtanulmánya, közli a szóstatisztikai eredményeket, s számos helytálló megállapítást tesz. Az értékítélet állandó belejátszása a szövegbe azonban némileg zökkenti a stílust; ha az értékelésre csupán a tanulmányt záró összegezésben térnénk ki, pl. azzal, hogy a vizsgált szókincs statisztikai és jelentéstani mutatói az elemzett kötetben — más tényezőkkel karöltve — a lírai egyénítettség bizonyos hiányáról tanúskodnak, ezt elégségesnek tartanánk. Ettől függetlenül persze: a kvantitatív paraméterekkel mint értékmérőével óvatosan kell bánnunk. Még megjegyezzük: a „köznyelv“ jelölést (pl. 93) a szerző a „költői nyelv“ oppozíoiós párjaként alkalmazza (vagyis az az irodalmi nyelvet is magába foglalja).