Irodalmi Szemle, 1974

1974/4 - FIGYELŐ - Zeman László: Zsilka Tibor: A stílus hírértéke

„A XX. századi magyar irodalom statisztikai modellje“ (107) hasznos adalék egy a cím által jelölteket a jövőben átfogóbb és reprezentatív anyag feldolgozásával elérő csoportmunkához. A tanulmány feltünteti az Illyés, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila, Kassák és Weöres versel együttesen 24 247 fonématerjedelmü szövegéből nyert foné- mästatiszUkai adatokat, egybevetésüket a szakirodalomból ismert eredményekkel, valamint a megfelelő entrópia- és redundanciaértékeket. (A magán és mássalhangzók aránya — 40,68 : 59,32 Hí = 0,9749, R = 0,0251; a számadat, látjuk, „sarfkított'abb“, mint Vértes Editnek prózai szöveg és Szende Tamásnak „spontán beszédanyag“ feldolgozásával nyert hangzóaránya. J Az egyes fonématípusok vizsgálata Tóth Árpád, József Attila, Kassáik és Weöres verseiből vett 16 269 fonématerjedelmű korpuszban a hosszú magánhangzók viszonylag magas számát mutatja (a magánhangzók 25,46%-a), amit Zs. T. az időmértékes ritmusalakítás nyelvi lehetőségeként könyvel el. A palatális- veláris, zöngés-zöngétlen mássalhangzók statisztikája, azt olvassuk, „összevetés nélkül“ nem mond sokat. Ez így természetesen igaz, a felmérések általában a disztmktív jegy rekurrenciáját követik egy-egy költői ciklusban, verskötetben a megfelelő hasonlításokkal együtt.

A szavaik szótagszámának vizsgálatával a XX. századi lírára a „szóhossz“ megnövekedését állapíthatjuk meg; az indoklásban merül fel, hogy: „a XX. századi magyar költészet a szabadvers elterjedése óta egyre jobban a próba irányában fejlődik, ennek folytán elvesztette-----főleg egyes modern költők esetében — a hagyományos és

s

zokványos értelemben vett ritmikai sajátosságait. Alkalmasint ebből adódik, hogy a hosszabb szavak, szóalakok nemcsak létjogot szereztek a költői nyelvben, hanem az innovációra helyezett súly, az új stílusnonma hellyel-közzel meg is követelte őket.“ (109—10). A „szabadvers“ a magyar költészetben eléggé „gyűjtőfogalom-kategória“, de a jelenség egyik tényezőjeként ilyen státuszban is valószínűsíthetjük. (Az igazi szabadvers >a magyar lírában — szerintünk — mindmáig epizódszerű.) Ugyancsak „prózai” szótagelosztást mutatva ki Szabó Lőrinc verseiben, e sajátságot Fónagy Iván a költőre jellemző összetett szavak fellépésével hozza összefüggésbe. E „poliszintetikus“ tipológiai jegy felerősödése, úgy találjuk, a „nyelvben“ is megvan (szaknyelv, sportnyelv stb.J, s kiaknázása a líra divatos áramlataiban (Juhász F.J automatizmusként hat.

A további adatok (táblázatba is foglalva) a lírai és a prózai anyag szófajeloszlására vonatkoznak, s a szerző összehasonlítást végez a cseh és orosz szövegek feldolgozásával elért statisztikai eredményekkel. Lapszéli jegyezetünk: a magyar szóstatisztikai munkákban a szóhatár megvonása és a szófaji besorolás úzusa nem egységes, pl. Szende Tamás idézett munkájában a különvált igekötő önálló igekötő-kategória stb. Összegezve: a tanulmány az adatokat józanul és körültekitően értékeli, a kép, amely ennek nyomán kialakul bennünk egyelőre „globális“. Véleményünk szerint a számításokat először belül homogénebb, de egymástól differenciáltabb körzetekben kell elvégeznünk, majd az így feltártat egymásra vonatkoztatnunk. Így egy kissé az egészre értjük rá a szerzőnek a prózafeldolgozással kapcsolatos állítását, miszerint a számindexek „— kissé a magyar nyelvire is vonatkoztathatók“ (112). Pazar a felfedeittek alapján annak a ténynek a megvilágítása, hogy a szépirodalomban fokozódik a nominális jelleg „a nominalitás főleg a költői nyelv sajátos szerkesztésmódjából, önálló grammatikájából adódhat.“ (114), vagyis a jólformált mondat helyében gyakran — főképpen a lírában s egyfajta prózai szövegekben — csak az alanyi-főnévi csoport jelenük meg (S-NP). Persze most nem tesszük fel a kérdést: beszélhetünk-e egyáltalán külön „költői nyelvről“ és grammatikájáról, a jelölés „ad hoc“ hasznos.

A nyelvi rendszer és a struktúra című tanulmányban (121) a legjobban a feliadat, az eredeti és a fordítás szintek szerinti összemérhetősége elvének tömör kifejtése tetszik nekünk, s a kísérlet (József Attila Kései sirató verséről és szlovák fordításáról [Smrek] van szó) összefüggésben szemlélni az alsóbb szintek — ez esetben a szavak szótagszám szerinti és a szótagtípusok entrópiájának és redundanciájának — és a szavak, valamint szóalakok ismétlést indexszámának a korrelációit, sőt a szemantikai síknak az alakulását az előbbiek hátterével. Az időmérték és a hangsúly vertikális statisztikája az eredeti vers jambikus voltát igazolja. A szerző a hangsúlyelhelyezést szubjektívnak tartja ugyan, de így is hiányzik nekünk a tanulmányból az eredeti és a fordítás „megoldott“ szövege. A mérleg átellenes serpenyőjén pl. a szavak szótag-