Irodalmi Szemle, 1974

1974/4 - FIGYELŐ - Zeman László: Zsilka Tibor: A stílus hírértéke

pandái. S e helyütt térünk ki arra, hogy a rendszer teoretikus kifejtésében minduntalan beleütközünk a rész és egész viszonyának problémájába, hogy F. Miko teoretikus fejtegetéseiben minduntalan a kettő viszonyának megoldásával küzd, s megállapításai nem mindig ellentmondás nélküliek. A „Text a štýl“ kötetben pl. a nyelvi eszközök parciális értékének autonómiáját pártolja, s az egészből történő funkció-levezetéssel szemben fenntartásai vannak („Druhú chybu vidíme v tom, že sa funkcia častí odvodzuje od funkcie celku a nie naopak.“ [TaS 35]).

Mindenképpen helyesen állapítja meg, miszerint az „expresszív érték“ mint funkció puszta funkció, amelyhez mérve a nyelvi egységnök nincs kényszerű formális kitevője, továbbá hogy az azonos funkció következtében lép fel a nyelvi eszközök bizonyos egyenértékűsítése (az egyes nyelvi elemeik általában polifunkciósak, ugyanaz a nyelvi elem két ellentétes funkció betöltésére is alkalmas lehet). Mindezt azonban mi a fölérendelt egész (ha alkarjuk „kontextus“) szervező és átértékelő hatásának folyományaként fogjuk fel. Módszertani szempontból persze egyet kell értenünk vele, amikor az analízis és explicitás jegyében számonkéri a nyelvi elemek adekvát nyelvi sajátságainak (parciális értékének) a tisztázását, és a fölérendelt egész területét úgy szemléli, mintha abban csupán a tárolt tulajdonságok szelekciója zajlana le. A kérdés magját, látjuk, a rész-egész dialektikájának — az egészben betöltött funkció és a funkcióra való alkalmasság, predesztináltság fokának, vagy tegyük hozzá a részelem „alkalmatlanságának“ — a tenziója képezi. Saját nem sző szerinti „olvasatunkban“ a generativitás, a tematikainak szerves beágyazottsága s általában 'a funkcionális felfo- gás az „egész-aspektus“ determináló jellegére mutat, s úgyszintén erre utal a stílus- foga'lomnak csak bizonyos szinten bevezetése. Tanulságos e viszonylatban pl. az idézett „élményszerűség“ és a „szubjektivitás“ kapcsolatának az alakulása, a rendszerben az első a tárgyiasságok „objektív“ pólusát hivatott képviselni, de hogy milyen feltételekben csap át, mondjuk az „új regényt“ jellemző tárgyközelségben vezetett „de- zantropologizáló“ (TaS 59) metszet parataktikus technikája saját ellenpólusába, a tárgyak szubjektivizált észlelését regisztráló tudatánahi-lejegyzésbe, amely nyilvánvalóan a szubjektivitás-kategóriába sorolást igényli, azt — legalább is minden esetben — nem hisszük, hogy a parciális szintjén meg tudnánk határozni. A probléma összefügg Miko professzornak a vízszintes és függőleges tengely, a paradigmatikus szisztéma és a szintagmatikus struktúra egymásravonatkoztatását célzó kísérletével (1. TaS 71,

109—10), sőt a paradigmatikus rendszer és az irodalmi kommunikációt leképező modellnek a kapcsolatával, s a kérdésben az sem érdektelen, hogy F. Miko elfogadja a nyelvi jel szuperizálódásának a tényét (Taš 127). Ami a „végső“ kérdéseket illeti tehát, a tárgyalt „nevezéktant“ iktatva, az irodalmi mű elemzésékor a kutatásnak a nyelvi eszköz parciális funkciója — stílusminőség — stílusérték — esztétikai minőség

— esztétikai „érték“ kölcsönös relációit kell feltárnia, s hogy eközben az integráció és vezérlő elv tulajdonképpen axiolőgiai tengelyen mozog, afelől nem hagy minket kétségben sem az eredeti mű (vö.: TaS 127, Est. výrazu 187—191), sem az ismertetés szerzője (127). És hadd említsük még az utóbbit illetően: F. Mikonak az esztétikai érték jellegéről és eredeztetéséről vallott nézetei („túl“ a kontraszton ős arányán) mesz- szemenően egyeznek a problémát látszólag átellenes végekről megközelítő Rákos Péter álláspontjával (1. „Az irodalmi értékelés problémái“, in: Rákos P., Tények és kérdőjelék. Bratislava 1971, 9—33).

Jegyzeteinkkel és kiegészítésünkkel egyrészt nyomatékosítani szándékoltuk mindazt, amit a tárgyalt ismertetés tézisszerűen tartalmaz, hangsúlyozni, mennyire sokrétű F. MUío kísérlete, s a klasszikus stilolingvisztikai kérdések milyen átfogalmazására ad lehetőséget, s ezáltal is azt, hogy elemzett kötetünkben mindenképpen érdemeként kell elkönyvelnünk a közvetítést, a „híd-szerep" vállalását (Zs. T. munkássága a magyar stilisztika berkeiben újító impulzusként bathatj. Másrészt a vázoltak alapján pontosabban jelölhetjük ki, milyen körletben és szinten kapcsolódik — mégpedig sze- ' rintünk a nyitrai csoportból a legegyénibb és legalkotóbb módon — Zsilka Tibor munkássága az ismertetett teóriához. A kötetbe gyűjtött tanulmányok egyik sarokpontját ugyanis épp a nyelvi és a nem nyelvi, eszmei-tematikai izgalmas átkapcsolásának a vizsgálatát, tkp. a „vershelyzet“ társadalmiságának konkrét szövegi ellenőrzését bemutató marxista igényű elemzések, vizsgálódások képezik.

Ezek közül a következőkben Az irodalmi mű társadalmi vonatkozása (55) és A stílus hírértéke (71) tanulmányt vesszük szemügyre. Az első József Attila Hazám című