Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Balla Kálmán: Öt vers
Feléd tart a szélben — érzed, fölszegett orral szimatolva, s várakozol. Amint kilép elébed — fűből, falevélből —, s körülvesz, egyszerre betölt a táj. Dgy hiszed, talpad alatt a minden, megszerezted, pedig csak közeli hegytetők. Az ég hullámai változatlanul magasban. Az üres tajték árad s visszatér, kitekintve az idő üvegén. Nincs út: nincs közeg, s mégis, láthatod: itt már te nem maradhatsz. Se máshol e téren. így legyen egy szünidei délután a ház mögött keresd elő a csákányt és titokban siess a mezőre a mezsgye medrében fák között kihasítod az első rögöket a szélből följebb lépsz a talpalatnyi résbe el-megcsúszó ütésekkel vigyázva befejezed az első fokot s tovább hullanak egymás után a tömbök a könnyen repedő levegőből kifeszítve melletted a táj fölé terítve ezüstös füvön szárad az inged homlokodtól lucskos zsebkendőd gőzölög a szél áttüzesült kövein már gyakorlott ütésekkel vágod egyre pontosabban a láthatatlan de biztos fokokat estefelé nyugodtan hagyd ott szerszámaid a magasban mielőtt hazaindulnál vacsorázni nézz le a tájra — még néhány délután s befejezed a lépcsőt Az éjfél az utcákon sorra átsöpör. Fogőzkodsz, hisz előre jól tudod, ügyesen megkapaszkodsz, míg eltarol. Utána továbbhaladsz, tervezed, s már itt az új roham, egy fordulattal. Még meglapulsz. Még néhányszor így a panoráma, közben tizedelő szilveszter-éjfelekkel. A körút lassanként kihal. Tünedeznek a tornyok, a házak, mint vesszőnyalábtól tisztuló földes udvaron. Egyértelmű a perc, egészen egyszerű. Az ellipszis csúcsához érve most elengeded egy kapu árva kilincsét — vagy talán kezedben marad —, figyelsz, bevárod, s kilépsz az áradatba. Balla Kálmán újév föl föl eszmélkedés
