Irodalmi Szemle, 1974

1974/4 - — varga —: Balla Kálmán verseihez

Balia Kálmán

hamu és gyémánt

parancsolat

A por már övék — egy-egy rohanó, előtted élő gomolyagban.

Soha egy oktalan mosolyt. Komorodj.

Elfordulsz — tenyésző, igazi rét, észnek végtelen.

Mondj le idején a szóról — az űrbe tekintsz.

Megszáll a fényes hallgatás,

Kifele lépdelsz a versből — lélegzel: sötétlő költemény.

áttetszel, s végre felragyog benned a sok csillag,

Térd-erő, nedves fűre hull. Ha egyáltalán,

Fogd át e dísztelen követ.

Gondolj egészen bele, megszeressed,

így fognak rád találni.

s lopd át ravaszul szived.

Balla Kálmán verseihez

Az Egyszemü éjszaka című versantológia néhány év hangpróbáinak, üvöltések, suttogások, légzésgyakorlatok sokféle gyakorlásának tároló hangszalaga. Tanulságos volna összefoglalni az „egyszeműek” indulásának körülményeit, jegyezni a költők előnyeit, hátrányait, szem előtt tartva az előző nemzedékek munkálkodását. Rendszerezésre, osztályozásra van szükség. Bizonyára igaza volna a bírálónak, aki mondaná: a nálunk Induló fiatal költőknek nincs kellő nyelvismerete, versműveltsége. Filozófiájuk nem egy esetben felszínes és csalóka. Esztétikájuk bizonytalan. Halmozhatnánk tehát a vádakat, de bizonyára lehengerlő védőbeszédet Is tarthatnánk a hatvanas évek végén induló versíróink védelmében. A vers — most tekintsünk el más seregnyi fontos követelménytől — aszerint minősül eredménynek vagy kudarcnak, hogy a költő mennyire képes magáiénak vallani a hagyományokat, mennyire képes őket átsajátítani. A történelem tapasztalata tanítson a modernségre, a lényeglátásra. Aki komolyan veszi önmagát, gondolatait, érzelmeit — komolyan kell, hogy vegye a nyelvet; a költőt (és persze a prózaírót is) nyelve minősíti. (A nyelv konkrét történelmi-társadalmi kategória, talán más művészetnek nincs ennyire meghatározott közege — bár igaz: a festészet, szobrászat, zene stb. nyelve sem szakítható el a társadalmi-történelmi tapasztalattól, mozgástól.) Az előbbi tételt megfordíthatjuk: aki megharcol a nyelvért, az önkifejezés és önmegvalósítás eszközéért, az voltaképpen az egyéniségéért küzd meg. Az író, míg nyelvet alakít magának, önmagát formálja-formázza, illetve az egyéniségét.

Mármost: fontos volt-e a fentieket elmondanom? Igen, mindenképpen. Irodalmunk hosszú ideig küzdött (s most jelen időt is alkalmazhatnánk) az önképzőköri témákkal, az amatőr versszerzők tekintélyes hadseregével, a dilettantizmus koloncaival. Nem véletlen ezért, hogy kritikai írásaink nagy része „formalista” kísérlet; versesköteteinkből gardamával idézhetők a technikai melléfogások: nyelvi hibák, kusza képek, verstani ficamok.

Ezért meglepő, hogy most bekopogtat hozzánk egy húszéves fiatalember, ellensége az igénytelenségnek, s nem törődve a versfaragókkal, költérekkel, végtelen komolysággal ül írógépe elé, bátran szembenézve verseivel (tehát önmagával). Egy olyasféle költészet bomlik ki előttünk, amelyben a nyelv, illetve a vers válik a szöveg tárgyává. A