Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Tőzsér Árpád: Vissza önmagunkhoz

hanem egy elvont népfogalomhoz. Ezzel szemben a ma általunk népdalnak nevezett költői műalkotások egy konkrét történelmi szakasszal és életformával (hozzávetőlegesen a feudalizmussal, a parasztközösségekkel s az ember és természet közvetlen kapcsolatával) függnek össze. A három tényező közül az utóbbit magyarázandó, ide másolok egy Hei- senberg-idézetet: „Korunkban ... egy, az ember által olyan teljesen átalakított világban élünk, hogy mindenütt mindig újra az ember által létrehozott struktúrákba ütközünk, azaz bizonyos fokig mindig újból önmagunkkal találkozunk, akár ha a mindennapi élet készülékeivel foglalkozunk, vagy gépek által készített táplálékokat fogyasztunk, akár pedig egy emberek által átalakított tájékon haladunk át.”

Ilyen „emberek által létrehozott struktúrák” (pl. kővető ostromgépek, gyaloghintók, várak, kastélyok, később manufaktúrák, kezdetleges fizikai műszerek, stb.) a legrégibb időben is léteztek, csakhogy a tömeg, a nép nemhogy „mindenütt mindig újra” „beléjük ütközött” volna, hanem esetleg egész életében sem került velük kapcsolatba. Költészetének kifejező anyagát, képeit, hasonlatait tehát természetesen abból a természetből merítette, amellyel napról napra együtt élt, küzdött, amelyből megélhetését kicsikarta, s amellyel valamiféle primitív panteizmus szintjén egynek érezte magát.

Ez a meghatározás persze távolról sem meríti ki a népdal fogalmát, de a célom itt nem is a népdal pontos meghatározása volt, hanem annak a kételyemnek a kifejezése, hogy vajon a népdal meghatározója valóban az egyik oldalon romantikus színezetű s a másik oldalon politikai töltésű „nép” kifejezés-e, vagy inkább a „természet” és a „közösség”. S éppen ezért a népdal és műdal helyett nem volna-e helyesebb egyszerűen csak dalról és műdalról beszélni, amely fogalompárban a dal kollektív alkotást és természetélményt, a műdal viszont a természet és „emberi struktúrák” együttes élményét és egyéni alkotást jelentene!

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a népdal természeti jellegével egyáltalán nem akarom kizárni a népköltészetből azokat a dalokat, amelyekben a „masina” vagy „cukorgyár”, azaz a „műtermészet” képei szerepelnek, mert amennyiben ezek nem a természetükkel, csak látványukkal épültek bele a dal anyagába, nem bontják meg annak „természeti struktúráját”. Külön tanulmányt érdemelne viszont az a probléma, hogy hogyan függ össze a műtermészetnek akárcsak ilyen felületi bevonulása is a népköltészetbe az újabb keletű népdalaink „elmetaforátlanodásával”, azaz azzal a ténnyel, hogy míg ősibb szövegeink motorja a metafora, tehát két dolog, legtöbbször az ember ős természet azonosítása, addig újabb stílusú népdalainkra a hasonlat, tehát a hasonlóság, de mégis külön létezés tudata a jellemző!)

S a „palóc népdalokról”! Ha gyermekkorom faluja nem ismerte a „népdal” kifejezést, még kevésbé ismerte a „palóc” szót. Pedig én annak a háromszögnek a kellős közepén születtem és éltem kb. 16 éves koromig, amelynek három meghatározó pontja a Sajó, az Ipoly s a Zagyva folyócskák, nyelvét az illabiális „a” teszi sajátossá, s amelyet a palócság hazájának tartanak. De mindezt csak később s könyvekből tudtam meg, nekünk nem volt (és nincs) palóc öntudatunk. Palócnak (polovecnek) valószínűleg csak a szomszédnépek nevezték el a mai palócság őseit, s mint ilyen, inkább életformát és területet jelölhetett, mintsem fajt, népcsoportot.

Ez az életforma és terület természetesen bírt és a mai napig bír bizonyos ismérvekkel, amelyek a palócság népdalainak túlnyomőrészét meghatározzák. Kétségtelen például, hogy e népdalkincs alaprétegét a juhász és kanász nóták alkotják. A hegyesdombos vidék a földművelésnek kevésbé kedvez, mint a síkság: a palócság ősi és kizárólagos foglalkozása — egyes területeken egészen a közelmúltig — egészen biztosan a pásztorkodás volt. (Erre utal talán a szláv „polovec” is: pole — határ, mező, poľovať

— a határt, mezőt járni; ma a pl. szlovákban: vadászni.) Ennek megfelelően dalaik képanyagát főleg a pásztor- (elsősorban a juhász-) élet adja. A juhászkodásra utalnak az olyan, csak a palócság által ismert kifejezések is, mint a „bacsó” (juhászszámadó) vagy „barkó” (juhász hajviselet: a tarkóban fésűvel összefogott hajcsomó). A pásztor mint archetípus, 'sokban különbözik a paraszt archetípusától. Míg a paraszt a közösségre van utalva, addig a pásztor sokkal önállóbb, tehát öntudatosabb egyéniség. Számára a társadalmi normák nem annyira kötelezőek, mint a dézsma, porció, adó által nyomorgatott jobbágy-paraszt számára. Éppen ezért a pásztordalokban sokkal több a lázadás, ez individualizmus, s egyben a tragikus életérzés, s több a találékonyság, a meg. lepetés. Hiszen a pásztor — ellentétben a paraszttal — csaknem egyedül száll szembe