Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Tőzsér Árpád: Vissza önmagunkhoz

a természettel, s ez a magára utaltság rákényszeríti az alkalmazkodásra, fogékonyabbá válik a természetre s változásaira. De mindez elmondható más magyar vidékek pásztordalairól is. Azaz a palócság népdalaiban nincs tudomásom „illabiális a-ról”, olyan megkülönböztető jegyekről, amelyek esetleg valamiféle palóc öntudatra engednének következtetni. Azon túl, hogy az ősi ötfokúság bennük talán még elevenebb, mint más magyar vidékek dallamaiban, alig különböznek valamiben a magyar népdalkincs zömétől.

S ha mégis különböznek, akkor sem igen „palócságukban”.

Mert hiszen semmi sem idegenebb a népköltészettől, mint a faji vagy nemzeti önérzet. Minden népdalszöveg népisége gyanús, ha hőse magyarságát vagy akár szlovákságát fitogtatja. (S hány ilyen, a köztudatban népdalként élő magyar és szlovák műdalt ismerünk! Csak kapásból két példát: „Slovák som ja, Slovák budem, Čierne čižmy nosiť budem”, vagy: Kalász, kalász, árva magyar kalász”). A népköltőt sokkal általánosabb, „örökebb” s egyben sokkal konkrétabb kérdések foglalkoztatják, mintsem a nemzeti hovatartozás kérdése. (A háborús katonadalok persze kivételt képeznek!) S éppen ebben az egyszerre általános és konkrét mivoltában utánozhatatlan, illetve csak a legnagyobb költők által utánozható a népdal: a fogalom és a valóság, a jelenség és a lényeg, az általános és a különös egyidejű kimondására csak a géniusz képes. S a nép- költészet géniusza annyira konkrét helyzetekben, képekben vall a szerelem és szeretet fogalmáról, az ember lényegéről, örök szabadságvágyáról, a természet mindent befogó általánosságáról, hogy én sokáig árulásnak tartottam más szájából hallani dalainkat. Annyira konkrétnak, rólunk, a falumról szólónak éreztem őket, hogy úgy gondoltam, nem is énekelheti őket más, csak mi.

S a hosszúra nyúlt elméleti kitérő után íme visszakanyarodtunk a népdal gyakorlatához: népdalélményeimhez, -emlékeimhez, a népköltészet születéséhez és mai sorsához.

Igen, én sokáig viszolyogva hallgattam, főleg városra kerülve, más szájából a népdalt. Kicsit a falu meghurcolásának éreztem, hogy legbensőbb problémáiról: szegénységéről, tragédiáiról egy idegen világ is tud, beszél, sőt énekel. És hogyan énekel! A népdal legművészibb előadásmódját a rádióban vagy a tv-ben (a borozók részeg gajdolásáról már nem is szólva) nyeglének, komolytalannak, a népköltészetet és tárgyát megcsúfoló- nak éreztem. Nálunk komoly dolog volt az éneklés, sokszor véresen komoly. Emlékszem lakodalmakra, ahol véletlenül nagygazdák és szegényebbek kerültek egy asztalhoz, s szabályos nótapárbaj alakult ki közöttük: dalban vágták, gyalázták egymást, s mikor már kifogytak a nótaérvekből, ugyanazzal a hangerővel, ugyanolyan inggallér fölé duzzadó nyakkal, vöröslő homlokkal köpték tovább prózában egymásra a tüzet, a szitkot, s emlékszem a két juhász esetére, akik évek óta haragban voltak egymással s egy nap véletlenül ugyanabban az órában jöttek be a pusztáról a faluba s nyitottak be a kocsmába; emlékszem, hogyan ültek le: egyik az egyik sarokban, másik a másikban, s vittak egymással nótában estig, hogy aztán ölre menjenek s valóságosan is véresre verjék-szurkálják egymást. Csoda-e, ha ilyen élmények után hamisnak, sőt megalázónak éreztem a cigányos ihajtyuhajt, a népviseletbe öltözött hivatásos népdalénekesek kedélyeskedését. Fényévnyi távolságban éreztem tőlük a juhászt, aki a bacsó távollétében leöl és megnyúz egy birkát, s lélekben már formálgatja majdani védekezésének szavait: Jöjjön ide, vizsgálja meg, mi baja, Nem kedvezett ennek már az nyavolya.” S hiába énekelték nekem ilyen vagy olyan ábrázattal, fenekedve vagy magukba roskadva, hogy:

Ez a birka nem akar itt legelni,

Rézkongóját haragosan csöngeti.

Idegen szagot érez a pusztába’,

Hátra tekint, hat zsandár jön utána.

Az az évszázados dac, minden idegenben ellenséget látó komor megközelíthetetlenség, amely a pusztákon még a juhnyájat, sőt a tájat is a hatalom ellen fordítja, az ő szájukon anekdótává, sőt jó ha nem paródiává torzult. Ügy éreztem, hogy az a dráma, amely a népdalokban többnyire feloldatlan marad (ettől a felodatlanságtól nyerik erejüket),, ha nem maguk a „szereplők” énekelnek róla, valamiképpen olcsó módon feloldódik, bagatellizálódik. Azt már mondanom sem kell, mennyire bántotta szemem-fülem, ha a tv-ben torzonborz fiatalemberek népdalmotívumokra komponált beatet énekeltek, üvöl