Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (II.)
— Hadd lássam, hogy ki beszél! Miért nem áll fel, hogy mindenki lássa! Egy kucsmás, csapott vállú, idős paraszt emelkedik fel a székéről. A čertižnéiek jól tudják, hogy nem ő kiáltott. Valaki a közelében. Mégis ő jelentkezik a felszólításra, az öreg Szkircsák gazda. Kissé hajlottan áll, megemeli a fejét, hogy a szónok szemébe nézhessen. — Ne bolondítsanak örökké minket! — kiáltja reszketős hangon. Nem is kellett volna felerősítenie a hangját, mert felállása pillanatában síri csend ülte meg a termet. — Mintha nem tudná, hogy mi történt ma nálunk! — szólal meg kissé halkabban. — Csak a levegőbe beszél! — oktatja Karamant. — Hol maradnak a tettek? Azokra van most szükségünk . . . Nem szónok az öreg. Nem szokott ő képviselő urakkal vitázni. Ezért beszélt szaggatottan, hosszú szüneteket tartva a kurta mondatok között. De ami ma délben történt, megbolygatta az ő csendes világát is. — Mindennek van határa! — teszi hozzá, s a nagy csendben leül. Az öreg Szkircsák szavai után az emberekből kitör a láva, a kiáltások újabb lavinája. Ami tombolt, feszült bennük, kikívánkozik. A parázs szavak röpködnek, lángot lövell a szó. — A háborús károkról is csak dumáltak! — És mit kaptunk? — Semmit! ________________________ _________________ — Lócitromot! — Pedig megígérték, hogy lépéseket tesznek a kormánynál! — És megkapták a meseautót! — Tőlünk pedig elvinnék az utolsó tehenet, az utolsó kis malacot is! — Az állam a mi adósunk! .. . — Miért nem küldik az állam nyakára a végrehajtót?! ... — ... hogy végre megtérítsék a háborús károkat! Peter Starinský, a komisszár felpattan a székéről. — Fejezzék be a gyűlést! — sziszegi, hogy csak a szónoki asztalnál hallhassák. Zjatik engedelmesen feláll, de mielőtt bejelenthetné a gyűlés berekesztését, egy dörgő hang megelőzi. — Azért jöttek ide, hogy holnap megint ránkszabadítsák a végrehajtókat?! Az eddig türelmesen ülő, de a feszültséget túlságosan is átélő emberek felugrálnak. Olyan izzó a hangulat, hogy észre sem veszik a komisszár úr vad karlengetését. — Térjenek észhez emberek! A törvény nevében... — kiáltja, de nem fejezheti be felszólítását, mert közbelépésével olajat öntött a tűzre! — A csendőr is azt kiáltotta Dimunnnak, hogy a törvény nevében! ... — Ránk uszítják a csendőröket a bitangok! — Hogy úgy kezeljenek minket, mint a rablógyilkosokat! Egy söröskorsó röppen a lámpa felé. Éles csörömpölés. Szilánkokra hull a lámpaüveg. A hirtelen beálló sötétségben a hangok még élesebbek, zavarosabbak a kiáltások. 'A hangzavarban már senki sem igazodik ki. Székek, asztalok borulnak fel. S a dühödt hangorkán arrafelé irányul, ahol az urak ültek. — Nyugalom, emberek! Mindenki a helyére! Gyújtsanak lámpát! — ordítja túl a pokoli zsivajt a komisszár. Ezzel elárulta, hogy az urak hol tömörülnek. Az elégedetlenkedők felborítják a szónoki asztalt is, és zuhognak az ökölcsapások. Valakinek a fején pohár törik. Az üvegreccsenés pillanatában felhangzik a vad kiáltás. — Gyilkos! Az agrárvendégek azt sem tudják, hogy kerülnek ki a sötét teremből. A jajgató Kováč bankigazgató urat betámogatják a csendőrőrsre. Véres az arca, daganat púposo- dik a fején. — Agyonüthettek volna a bitangok! Alig figyelnek rá. — Nem pusztulsz bele — mondja egyikük, és az ablakhoz ugrik, hogy kikémleljen, nem követik-e őket a feldühödött parasztok. Starinský, mint az államhatalom képviselője, felszólítja a csendőrparancsnokot, hogy azonnal teremtsen rendet és nyugalmat a faluban! Svestka főtörzsőrmester tehetetlenül vállat von.
