Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (II.)
Karaman hátat fordít, hogy ne is lásson. Csak mosolyoghatok rajta. Az egyik falusi agrár a vállát vonogatja. — Megtettünk mindent, titkár úr! — De ahol nincs, ott ne keress! — mondja a másik. — Talán legközelebb... — Jobb is, hogy előbb mehetünk Čertižnére — szólal meg Michal Kováč, a laboréi agrárbank igazgatója. Legalább körülnézhetünk, hogyan készítették elő a gyűlést. Ott biztosan sikerülni fog! Nem tévedett a bankigazgató úr. Certižnén délután öt órára hívták össze az agrár- gyűlést, de már jóval előbb megtelt a gazdasági szövetkezet nagy kocsmahelyisége. Vagy százhatvanan szoronganak a teremben. Hiába hagyják tárva-nyitva az ajtót, a bagófelhő ott gomolyog a fejük felett, megködösíti a petróleumlámpa fényét. Van aki sört iszik, mások pálinkát, olyan is akad, aki már csak a söröskorsó fenekére nézhet, mert több korsó italra nem telik. A legtöbben csak a füstöt fújják és lesik a szónoki asztalhoz ülő vendégeket. Vaszil Karaman Stropkovröl, Andrej Mikita Humennén titkárosko- dik. Kaliňák képviselő is eljött Svidnikről, ott a bankigazgató úr, Michal Kováč, s a másik laboréi hivatalnok, Peter Starinský, aki a járási hivatalt képviseli. Ilyenkor hangzatos címe van, ő a gyűlés komisszárja. Mihail Zjatik a falusi agrárok nevében megnyitja a gyűlést. Nagyon szűkszavú. Egy szóval sem említi, hogy mi történt aznap a községben. Gyorsan át is adja a szót a területi titkárnak. Az okosabb emberek majd többet mondanak! Karaman tud beszélni, szóvirágos nyelvének köszönheti szép fizetését. Most is, mint egy ügyes festő, olyan színesen ecseteli az általános gazdasági helyzetet... Valaki közbekiált. — Arról beszélj, ami minket érdekel! — Tudjuk, hogy nem rózsás a helyzet — válaszolja széttárt karral Karaman —, de a kiutat ismerjük. A mi képviselőink... — Azt is megtűrik, hogy az utolsó tehenecskénket is elvigyék! — harsogja egy hang. a petróleumlámpa sápadt fényében. Csak meg kellett indítani a lavinát, s a torkokból máris szakadt a szó. — Dimunt vitték a csendőrök! — Peter Szkeptács... — ... a kommunista . . . — ... megmondta a csendőrparancsnoknak, ha nem engedi szabadon Dimunt, rossz, vége lesz ennek! — Maga mit mondott a parancsnoknak, mi?! — Beszélt vele!... — Mit mondott? Ki vele! Karaman arkangyalként felemeli a karját. — A megjegyzéseket hagyják a beszéd végére. Akkor mindenki hozzászólhat... — Most kezd hullani a manna — kiált fel az egyik falusi. — Már sok ígéretet hallottunk!,.. Starinský komisszár fészkelődik, mindig arrafelé kapja a fejét, ahonnan a felhorkanást hallja. — Az nem ígéret, nem üres szalmacséplés, amiért a mi pártunk harcol! — ereszti meg a hangját Vaszil Karaman. De az arcán látni a döbbenetet. Ezt sem élte még meg, hogy a saját tagjaiknak kelljen újramagyaráznia az agrárok politikáját. De vajon a tagjaik kiáltoznak olyan indulatosan? Haburán is azok a bitang Turokék nyitogatták a csőrüket! Itt is a provokátorok lázítanak! És nem kis szomorúsággal néz végig a tömött termen. A mieink miért hallgatnak? Megköszörüli a torkát, hogy leküzdje rekedtségét. — A kisgazdák érdeke a legszentebb előttünk! — jelenti ki méltóságteljesen. Ha megfelelő számban jutunk be a parlamentbe, s ez maguktól, a választóktól függ, mi leszünk azok, akik elintézzük az adóleírást, a végrehajtások leírását, és megszavaztatjuk az állami segélyt is, hogy a mi gazdáink többé ne tengődjenek! ... A morgás elhatalmasodik, mintha tenger morajlana. — Minket az érdekel, hogy mi lesz ma, és mi holnap! — szélvészként süvít keresztül a termen az éles kiáltás. — A végrehajtó megint magával hozza a csendőrt?! Karamant elkapja a düh, s az indulatos hang irányába mutat.
