Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Tőzsér Árpád: Vissza önmagunkhoz
Tőzsér Árpád vissza önmagunkhoz (Bevezető helyett") Vallanunk kell: mi vagyunk az utolsó tanúk. Hatvany Lajos így élt Petőfije hosszú sorokban vonultatja fel és szólaltatja meg azokat, akik még látták Petőfit. Vallomásaik a költőről legtöbbször jelentéktelen apróságok, de a Petőfi-életmű valamennyit csaknem kozmikus jelentéssel, feszültséggel tölti fel. Mi is ilyen utolsó tanúk vagyunk: még láttuk a népdalt. Láttuk élni, vonaglani, alakulni, rojtos szélű énekesfüzetekből előbátor- talankodni s felszikrázni. Én még hallottam a dohányt csomózó asszonyokat a fösvény dohányosról énekelni, ott voltam a juhászlegény temetésén, akit pogány módra nem az „Apporta in féri”, hanem kedves nótája, az Isten véled szép selyem nyáj, elmegyek hangjai mellett tettek sírba, ismertem a „híres tajti menyecskét”, aki „Franciába küldte az urát”, ő meg „határőrrel biciklin hordoztatta magát”, a háború után borzongva hallgattam „Jóskáról”, a csendőrriasztgató csempész-betyárról szóló történeteket (róla énekelték nálunk, hogy „Esik eső, nagy sár van a faluba', csempész lónak most látszik meg a nyoma”), s tudtam, hogy ha az egyik ángyom esténként batyuval a hátán a Med- ves rengetegei felé tart, akkor „Jóskának” viszi a kenyeret, szalonnát, kolbászt, s az „Ez a birka nem akar itt legelni” kezdetű dalt kint, Ivánkuta pusztán úgy tanultam meg, hogy V. néném minden sor után füttyentett a pulijának: „Eredj csak elejbe!”, úgy- annyira, hogy az „Eredj csak elejbe”-t még ma is a nótához tartozónak érzem. Mi még láttuk a népdalt élni! — mondanám hát, ha nem tudnám, hogy a népdal, mint minden igazi költészet sohasem halhat meg, hogy csak a költészetre süketek hallhatják a népdalt naiv „csácsogásnak”, s temetik-temethetik Anonymus óta egyfolytában, de az, mint a sokat vitatott-temetett költői életművek általában, minden temetés után fényesebben, elevenebben támad fel sírjából. Másként kell hát fogalmaznom, talán így: Mi még láttuk munka közben, életük teljében azokat, akiknek élete beleépült a népdalba, akiknek életformája első fokon magyarázza, értelmezi, jelentéssel tölti a népdal fordulatait, képeit, alakzatait. Mi még nem könyvből tanultuk a népdalt, a népi mitológiát. S hogy a fáról hullott mítoszok túl messzire ne guruljanak a fájuktól, hogy azt a valóságot, amelyből a népköltészet sarjadt, új Theokritoszok és új Rousseau-k hamis éden- né, legendává ne ködösítsék, vallanunk kell a látottakról. Idővel talán a mi jelentéktelennek tűnő vallomásaink is irodalomtörténeti adalékká nemesednek, évtizedek, évszázadok múltán, mikor a népköltészet már rég egy sorban áll majd Homérosszal, Daniéval, Goethével s nemcsak a könyvszekrényekben, hanem a fejekben is, meglehet, a mi mai közleményeink is kozmikus jelentéssel, feszültséggel töltődnek fel. Kezdjük hát az elején. Egészen az elején: a névnél s a címnél! Nem tudom, helyes-e a „népdal” mint kifejezés, s még kevésbé tudom, pontos-e a „palóc népdalok” idióma. Gyermekkoromban mi nem ismertük a „népdal” szót, mi csak „dalt”, esetleg „nótát” ismertünk. A „népdal” (volkslied) arról a külső és romantikus érdeklődésről árulkodik, amellyel kétszáz évvel ezelőtt Herder közeledett a népköltészethez: a népdalban egy, a városi civilizációtól még „meg nem rontott” nép (nemzet) sajátos megnyilvánulását (a „nemzeti géniusz” hangját) kereste és látta, s éppen ezért nem ahhoz a történelmileg és társadalmilag konkrét helyzethez és népközösséghez kötötte, amely szülte, * A Madách Könyv- és Lapkiadó gondozásában 1974-ben megjelenő Édesanyám rózsafája (Palóc népdalok) című kötet előszava.
