Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Szabó Béla: Menyasszony (Részletek a színjátékból)
dezik. Emma tehetetlenül, mint aki álmából riad fel — két kezébe rejti arcát és fáradtan felsóhajt.) Istenem, ne hagyj el engem, hogy ezt a nehéz utat is töretlen, tiszta lélekkel járjam végig. 2. kép 1. jelenet Emma: (amikor a templom elé érkezett, a tömeg kettényílt előtte. Emma átment a keskeny közön, majd a templom bejárata előtti keresztnél térdre rogyott. Az ősz hajú templomszolga, aki most lépett ki a templomból, figyelmeztette, keljen fel, mert jön a násznép. Emma engedelmesen felállt, ösztönösen a templom bejárata felé fordult és ekkor hirtelen szemben találta magát a fiatal párral. Abban a pillanatban karjai a magasba lendültek, és még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, átölelte a vőlegény nyakát, hozzásimult testével is, s akkor tisztán, hallhatóan megszólalt.) 0, hát mégis... mégis megérkeztél?! (a templom körül a népes tömeg dermedten, némán nézi a jelenetet) Mégis rádtaláltam! Nézz rám, hadd lássalak. A nagy örömtől könnyeim elhomályosítják a szememet. Jegyzőné: (rekedten) Jaj... jaj ... rosszul vagyok. Magda: (a menyasszony) De mama, az istenért...! Hisz itt a város népe... itt az ap- raja-nagyja ...! Jegyzőné: Ájulás környékez. Magda: Könyörgöm, anyám, ne csinálj botrányt. Jegyzőné: (kitör) Hát én... én csinálom a botrányt?! (Hirtelen Emmához) Mit akarsz, te ... te ... Emma: A vőlegényemet akarom! Jegyzőné: (fogcsikorgatva) Takarodj innen! Emma: (határozottan) Nem takarodok ... Maradok ... ő az enyém! Jegyzőné: (ordít) Micsoda?! ... Magda: Kérlek, anyu... hagyd. Jegyzőné: Te ... te ... koldus! Magda: Hát ez rettenetes ... a világ, az emberek előtt... Idegen: (m. vőlegény) Hagyják kérem, hisz látják, hogy ártatlan szegény! Jegyzőné: Ö, az ártatlan!... (ájultan egy férfira dől, kiviszik a templom mögé) Emma: Igenis ártatlan vagyok... (Idegenhez) Mondd nekik még egyszer... Igaz-e, hogy ártatlan vagyok?! Idegen: Igaz. Emma: (örömittasan) Ugye mondtam?... lássátok és halljátok... ő az, akire vártam éjjel-nappal... ő az, akiért a város szennyesét mostam ... ő az, akiért szívem szomorúságával és örömével imádkoztam. Most látjátok végre a csodát. Isten meghallgatott engem és elküldte nekem őt. Magda: (szégyenkezve és határozottan) Hallgass, Emma, hallgass, hiába is fáradozol... Emma: (haraggal) Nem hallgatok! Magda: Szívből szánlak. Emma: Nincs szükségem a szánalmadra... boldogabb vagyok én nálad, (megöleli az idegent) Magda: (fölénnyel) Mégis szánlak... a győztes én leszek. Ű az én vőlegényem és én vagyok a menyasszonya. Emma: Hazudsz! Sem a testeddel, sem a lelkeddel nem kívántad úgy, mint én. És nem virrasztottál éjszakákat, úgy mint én. Amikor mindenki behunyt szemmel pihent az egész világon, az én szemem és szivem lázasan virrasztott. De végre itt van... eljött értem és nem adom többé senkinek ... nem adom, érted?! __ M agda: Én kihúztam őt a sárból, a nyomorúságból, a szegénységből. Tetőtől-talpig lemostam róla a piszkot, a sarat... Veszekedtem, verekedtem és küszködtem érette, hogy szerethessem, hogy az enyém legyen ... Emma: Ű, én szegényen is szerettem... amikor fázott, didergett és éhezett... A testemmel, a véremmel melegítettem őt. Magda: (megborzongva) Te őrült vagy!
