Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Szabó Béla: Menyasszony (Részletek a színjátékból)
Emma: Ne sírjál, Ida, könyörgöm, ne sírjál. .. Ida: (megtörli az arcát) Most már nem sírok, elkísérlek egészen a templomig. Nem engedhetlek egyedül. Emma: (határozottan) Nem! Egyedül kell megtennem az utat, teljesen egyedül. Kell, hogy mindenkiről megfeledkezzem és szívem mélyéből csakis rá gondoljak. Tudom, ez lesz életem legnehezebb útja, de mennem kell, vállalnom kell érte és magamért. Zelma: Vigyázz Emma, tartsd egyenesen a fejedet... most rátűzöm a fátylat meg a koszorút. (rátűzi, megigazítja) így, Emma! Most megnézheted magad újra a tükörben. Szép menyasszony vagy. Emma: Még szebb akarnék lenni, olyan szép, ha meglát engem, boruljon le előttem és csókolja meg a cipőmet... én pedig megsimogatnám... és azt mondanám neki: Nézd, egészen a tied vagyok, a ruhám, a fátylam, a szemem, a lelkem, miért csókolod hát a cipőmet? Ö akkor hirtelen az ölébe venne, szép dalokat énekelne nekem és elringatna, mintha gyermeke lennék ... Ida: (behunyt szemmel Zelmához) Szédülök, nem bírom tovább. Zelma: Valaminek történnie kell! Emma: (erélyesen, parancsolón) Hagyjatok magamra, egyedül szeretnék lenni. (Ida, Zelma szó nélkül el) 4. jelenet Emma: (a tükör elé térdel és hangosan imádkozik) Úristen, aki látod gondolataimat, amelyek oly könnyűek, mint a galambok szárnyai, és hallod szívem meg-megakadó dobogását, hallgasd meg imámat, és légy jó hozzám. Segíts, hogy várakozásom ne legyen meddő, mint érdemtelen asszonyok méhe, akik gyerek után áhítoznak. (A világosság a színen halványodni kezd és úgy tűnik, hogy a tükörből új fény árad, amely a felkelő naphoz hasonlít. A színt a nyári hajnal bíborfénye borítja el, később ez a szín valószínúťlen aranyfénybe megy át; a jelenetnek a jelenés jellegével kell bírnia. Amíg Emma ott térdel a tükör előtt, az Idegen mozdulatlanul áll előtte, közben halk, zsongító, álomszerű zene hallható) Mintha álom lennél, nem merek feléd nyúlni... félek, hogy elillansz újra ... és soha többé nem látlak. Idegen: Húsból és vérből vagyok, mint a többi ember... és nem is adhatok neked többet, mint más idegen. Emma: A hangod olyan, mintha az ő hangja volna. Idegen: Hallgass meg engem. Emma: Hallgatlak. Szólj hát, hallgatlak. Idegen: Nincs már időm, sietnem kell... Emma: Egyetlen lépést sem tehetsz többé nélkülem. Képmásom lettél... ha a tükörbe nézek, már csak téged látlak. Idegen: Egyszer már fel kellene ébredned. Emma: Ébren vagyok. Soha senki még nem látott téged oly ragyogónak, mint én. Tulajdon anyád, aki világra hozott, nem szeretett téged úgy, mint én. Ö csak kilenc hónapig hordozott téged, én örökre ... Idegen: Nem lehet így élni, Emma! Megvakított téged a szerelem, süket lettél, csak önmagad hangját hallod. Térj magadhoz! Emma: Nem térhetek vissza magamhoz, mint ahogy egyetlen gazdag sem térhet vissza önként meztelen szegénységéhez. Ha újra magamra maradnék, elhervadnék, mint a virág, amelynek gyökere pusztul el. Nekem sem apám, sem anyám, aki szeressen. Nélküled teljesen árva maradnék. Idegen: Hallgatlak, de követni nem tudlak. Mindaz, ami fogva tart téged, idegen számomra. Mindaz csak álom. Emma: Lehet, hogy csak álom, de általad nyert életet, értelmet. így álmodik a búzamag is a föld forró méhében, így töri át kemény, szegényes burkát és a föld rideg kérgét. így nő, dacolva viharral, esővel, faggyal... és az ég felé tör, hogy termékeny kalásszá érjen. Én a világ tűrhetetlen szennyén át törtem feléd. Most átölelhetsz, kedvesem, legyen a karod az én sarlóm... életemet neked ajándékozom. (Lassan emelkedik fel, úgy tűnik, mintha a teste egyre nőne. Amikor teljesen kiegyenesedik, abban a pillanatban megszólalnak a templom távoli harangjai. A harangzúgás egyre erősebb és zengőbb, betölti a színpadot, a narancsszín is eltüne
