Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Szabó Béla: Menyasszony (Részletek a színjátékból)
Emma: Elárultál és elhagytál... menekülsz előlem, mintha bélpoklos volnék . . . nem szép tőled ... Ida: Nézd ... olyan tehetetlen vagyok ... nem tudok rajtad segíteni. Emma: Nekem nem is kell a segítséged. Ida: Úgy értem, hogy nem tudok többé a dolgaidba avatkozni. Emma: De miért ne avatkoznál, hisz szeretlek. Ida: Megmondom az igazat: én nem tudlak követni. Te csak az álmaidnak élsz ... Emma: Ó, de boldog vagyok! Tegnap is azt álmodtam, hogy kopog az ablakon. Le is ugrottam az ágyról, kinyitom az ajtót, de nem volt ott senki. Ida: Na látod. Tudom én azt, hogy az álmaid mögött nincsen senki. Emma: Hallgass meg engem, az álom folytatódott. Azt álmodtam, hogy fehér menyasz- szonyi ruhában indultam el hazulról, fátyollal és mirtuszkoszorúval a fejemen. A nap sütött, fátylamat lengette a tavaszi szél és én az út közepén mentem. És kendős asszonyokat láttam kifutni az udvarokból, egyszerre nyíltak ki mind az ablakok, szőke és barna lányfejek néztek ki rajtuk. Mindenki engem nézett... de én csak mentem, nem törődtem senkivel, csak a templomot láttam, a fehérre meszelt templomot. De az út igen hosszúnak tűnt és úgy látszott, mintha a templom is távolodna tőlem. Akkor elfogott a szomorúság és magamban azt kérdeztem: vajon miért távolodik tőlem a templom? És akkor egyszerre meghallottam a gúnyos kacágásokat, a rosszindulatú megjegyzéseket, mind .. . mind ... összegyűltek tegnapról és tegnap- előttről, a fülembe zümmögtek és összesűrűsödtek a szemem előtt. Akkor, abban a pillanatban, megértettem a templom távolodását és az út hosszát is megértettem. De én azt mondtam áhítattal: nem szabad hallanom és látnom, és egyszerre néma lett körülöttem minden. Eltűntek a házak és az emberek, s a templom egyszerre közeledett felém. Mire a közelébe értem, csurgott rólam a verejték. Leültem a templom elé kissé pihenni. Aztán újra elindultam ... a fátylam már gyűrött volt, a koszorú is ferdén állt a fejemen, az arcom is maszatos volt a verejtéktől ... de én csak mentem, odaértem a templomajtóhoz, de zárva volt. És akkor belémnyilallt a fájdalom. Vajon miért is zárják be kulccsal a templomot, Isten hajlékát, miért?.... Hirtelen összeszorítottam a fogaimat, ökölbe rándult a kezem, így akartam nekimenni a templomajtónak ... de az ajtó egyszerre csak kinyílt tágra, szélesre. Elkeseredésem hirtelen elszállt és alázattal a szívemben léptem át a templom küszöbét. Bent egy lélek sem volt, de én határozottan éreztem, hogy valaki mellém szegődött, nem is kellett, hogy lássam őt, éreztem, amint mellém térdelt az oltár előtt, lágyan megérintette a kezemet és azt mondta alig hallhatóan: „igen”. És egyszerre zúgni kezdtek az összes templomok harangjai meg az orgonák sípjai és úgy tűnt, mintha örömmel és napfénnyel lenne zsúfolva a templom ... Zelma: Szép álom volt. Ida: De mit ér mindez? Emma: Ö, több volt ez álomnál: üzenet volt. Ida: Ugyan kérlek, miféle üzenetről beszélsz? Emma: Mennyire eltávolodtál te tőlem... Nézd már mindent összevásároltam a számára . . . már cigarettát is vettem neki, mert ő nagyon szeret dohányozni.. . olyan szépen, élvezettel fújja a füstöt. Minden készen várja őt, és 6 még mindig nem jön. Már nem várhatok tovább tétlenül, elibe kell mennem. Tegnapi álmom üzenet volt, hogy fel kell vennem a menyasszonyi ruhámat és fátyollal meg koszorúval kell elmennem minden esküvőre, és ott a templomban majd hozzám szegődik, s megesküszünk. Majd biztosan megtudja, hogy menyasszonyi ruhában várom és akkor jelentkezni fog. Ida: Zelma, ebből botrány lesz. Ma esküszik a jegyző lánya, a Magda. Zelma: 0, hiszen nem olyan sürgős. Nem kell pont ma mennie. Emma: De sürgős! Egyetlen pillanatot sem késhetek. Mindjárt dél van, ott kell lennem pontosan az esküvőn. Mire megszólalnak a harangok, nekem is ott kell lennem. Fesd ki az arcomat Ida, mert szép akarok lenni... Ne lássa senki azt a gyötrelmet, amit boldogságom mögött hordozok a szívemben. Ida: (nemet int) Én nem festelek ki. Emma: A barátnőm vagy.
