Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Szabó Béla: Menyasszony (Részletek a színjátékból)
Zelma: Igaza van, tedd meg neki. Ida: Jó, megteszem. Emma: Ott van minden a csomagban, a íátyol és a koszorú mögött. Zelma: Ülj le a tükör elé, én majd segítek. Emma: (a tükör elé ül) Hogy kell nekem minden csekélységért verekednem... Ida: (festékes dobozokkal felszerelve) Milyen sápadt vagy, Emma! Emma: Szép rózsaszínűre fesd az arcomat, legyek olyan, mint egy gondtalan menyasszony. Zelma addig megforrósíthatja a vasat, hogy fényesre, göndörre süthesse a hajamat. Zelma: Ne félj, szép leszel. Ida: (dühösen) Minek bolondítod a szerencsétlent?! Emma: (határozottan) Én nem vagyok szerencsétlen! Ida: Akkor pedig őrült vagy. Emma: Te aztán szépen beszélsz velem ... Ida: Persze, most haragszol. Emma: Már régen nem tudok haragudni, senkire. Ida: Ha akarod, bocsánatot kérek tőled. Emma: Nem akarom. Ida: Makacs és konok vagy. Emma: Te pedig gonosz. Ida: (kölnivel mossa Emma arcát) Jó, gonosz vagyok. Zelma: (sütővassal papirost éget) Az istenért, ne veszekedjetek! Emma: Azt akarom, hogy ne bántson, (reszketve) Nyugalmat, békét akarok. Ida: Jő, nem bántlak többé, mindent megteszek érted, amire kérsz. Ha már elhatároztad, hogy így mégy a templomba, akkor legalább szép legyél. Emma: Vajon meg fog ismerni? .. . Ida: Ha igazán szeret, akkor megismer. Emma: Ö, hogy is kételkedhetsz? ... Még jól emlékszem mindenre, mintha most ebben a pillanatban történt volna. A szobában akkor már sötét volt, csak a hangja világított. Zelma: (süti a haját) Világított a hangja... Nahát, alaposan elcsavarta a fejedet. Emma: Hiába... én úgy érzem, hogy a hangja világított és nézzed, itt egy doboz (a kebléből veszi ki), cigarettadoboz, bevallom, loptam, nem tehetek íóla, nem tudtam ellenállni. Tudom, szüksége van rá. Ott hevert az asztalon, fénylett, mint az ezüst, hát elvittem. Istenem, ő úgy szeret dohányozni... Szinte látom, amint fújja a füstöt, a szoba tele füstkarikákkal, arcát eltakarja a füst, aztán széjjelfoszlik, és az arca újra látható lesz, azzal az apró lencsével a szeme alatt. Hát nem szép mindez? ... Ida: Elviselhetetlen ... nem bírom ... Jaj, minek is ezen a világon a szerelem! . . . Emma: Mit tudsz te a szerelemről? Te csak könyveket olvastál, de sosem háltál még férfival.. . Azt sem tudod, minek vannak lábaid meg karjaid ... Semmit sem tudsz, azt sem tudod, milyen jó érzés várni valakire. Az ember soha nincs egyedül, mint egy őrangyal kíséri őt a másik árnyéka, aki majd eljön egyszer. Milyen nagyra, milyen hatalmasra nő . .. gyakran azt hiszem, hogy ő maga az Isten. Ida: így... A szádat és a szemöldököd, majd ha rajtad lesz a ruha. (Zeimával rásegítik a ruhát, igazítgatják, rendezgetik) Zelma: Így nagyon helyes. Várj még a hajadat is rendbe teszem. (Ida szótlanul festi Irma szemöldökét és száját). Szép vagy Emma... olyan ragyogó most az arcod. Emma: Jó ez így... Ne lássa ő az én szomorúságomat... Legyen az arcom boldog és vidám, ha megérkezik . . . Ida: (hirtelen felsír, zokogva) Ha mégsem érkezik meg? Emma: (határozottan) Jönnie kell. Ida: És ha jönni fog, de már nem szeret? Emma: Miért okozol nekem fájdalmat? Képzeld csak el, egy közönséges drót egészen Amerikába viheti a hangodat, hát akkor az én eleven szívem dobogását ne hallaná? .. . Hát lehetséges ez? ... Ha én érzem őt, — olyan erősen érzem, mintha itt lenne ebben a szobában, szíve dobogását hallom és hallgatom, leheletét érzem, olyan közelről, hogy beleszédülök az illatába, a forróságába. Ida: (zokogás rázza) Most már elhiszem.
