Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Kulcsár Ferenc: Négy vers
Ezt a bazalt szirtet soha más ne hágja, mint ég magos. Rebbenj elő, tűz, homályból, múltból izzó, kő tarajos. Balladára aki terhes, messzi, komoly árvaságra, arany leprást, fenyitené hullok korhadt fahusángja. Kulcsár Ferenc arany-fogoly Bárczi Istvánnak palotám fagyáért D. I.-nek Balladára aki terhes, messzi, komoly árvaságra, arany leprást, fenyitené hullok korhadt fahusángja. Gyere, a várost beszórták tört üveggel, kristályszívű hóhér jégpalástja fénylik, a kocsmák rogyásig arany részegekkel s a párzó varjak teste feketéllik. Sugarasan hajzat omlik. Feltör, feltör engedetlen. Így: fűrödve boldogságban tehetetlen, menthetetlen. Minden a régi, rámtolakvó deres jégvigyor lett csak bennem új, a jóbos megkísértés, palotám fagyáért látom megszidol, de anya leszel s eltölt ember-érzés. Megáll, hullást odahagyva. Szeme, sorsa óriási. Él, jaj Isten, mi lelhette: hogy tud ily dús földet látni. jöjj, valódi, roppant arc idéz meg, mint angyalt éjfél s régi szűzt a lant, mint esett hívőt vélt istene, véd meg boldog látomása szegény boldogtalant. Pillája fönt kunkorodik. Most, most fonják át a lelkét. Ilyen hullást, ily dallamot hagytak reá. Ezzel verték. Jöjj el nemzeni erős gránit-embert, kit virág és bomba keresztje áld, s megvérzi értünk a hegyet, a tengert, hogy tudjuk a bölcs, komoly ember-halált. Esik fénye, mégis, mégis zokogását összefogja, villám, kőtömb föl a mélyből száll és regős dalra fogja. Gyere, a várost beszórták tört üveggel, kristály-szívű hóhér jégpalástja fénylik, a kocsmák rogyásig arany részegekkel s a párzó varjak teste feketéllik.
