Irodalmi Szemle, 1974

1974/4 - Kulcsár Ferenc: Négy vers

Kulcsár Ferenc

ki vagyok?

Erdélyből sátorolt Sátoros, mély-Kárpátba kit zörgettek zörejjel zötty-vén szekerek, hogy aranyos arany fülüket vattával tömték az Istenek?

Nem. Az nem lehet.

Emlékezet talán, futó-lótó

hordára vagyok potrohos agyvelőnek, cipelve lógó

nyelvvel titokra zárt bőrönd-agyvelőket? Hiszek hihetőbbet,

hiszem, hogy álmatag vagyok, ki egyszer lóra kap, piros kardom fellobog, mit sírva aztán eldobok.

Hát ez vagyok?

Vagy suttyomban ország-meglsső tudós, kinek agyán kalcium rothad el, bibliai, bűvös mene, mene tekel?

Nem, nem, nem, ez se kell,

vagyok ezerszer zabolás dörmögő, talpas medvebocs. Nem-oldott-nyergű erdő-dög, haragos!

Hát ez vagyok?

Miért nem csak bitang gyümölcstolvaj gyerek, kit kancára emel egy új-rend-öltözet?

Ú nem vagyok; bár szívem a földön átragyog, sok-rend emberen, csődör és kanca vérérén úszik a nyers árban: hogy árboca — tűz ropog, hát ki vagyok,

hírhedt kölyök, te Szűz-Máriás:

Én, az mindig valaki más?

Ha Ilona lobogva itt terem, megcirógat szerelmesen;

Görögtől a kő, mi elgurul enyém-e az, tisztán, vadul?

Én, aki a regős vogul: fújom hosszában,

húzom széltiben, játszom magyarul:

gömbölyödő gömböc,

terhes hasika,

hűség vértüskéje hasít a

hátamból ördög-arc-szivárványt:

játszik elmét, fondort, márványt,

hát csupán ez lennék:

időben metszett, domborított emlék?

A Ferkó, Ferkó, zörög a szekerkó mondabeli vén bikája, nyálazva csuklik gyerektájra!

Felüvölt gyengéd liliom, tüzén mégis a mosolyom: kicsike bomba, földet bontó, hova mag hullt mindenkoron!

Ez lennék én? Gyerekkorom

kolduscsípa-fája, melyen űrből fészek mégis terem? Madár, félszeg, mégis rohamozza, lomb-üstökét nőstény-tenger, részeg oltalmazza?

Ez vagyok,

vagy sohanincs kőszobor: isten-poronty, márvány-komor, lilioin-ujj kit megfogalmaz?

(Bolondja, szépje, hallgass, hallgass!)

Ú ki vagyok, ki altatsz, altatsz vak Bölcsődben, rongy Derengő, nyolc, kilenc, tíz, tizenkettő . . . Vak-Egyiptom, Kis Joe, Szojuz, számolni őzzel, szállni megtanulsz, mögötted csillag-Föld, Virág-szép hulla . . . három, kettő, egy és nulla! Márvány-menet: jövőbe, múltba?

Csillagtalan fiú, aki

égő rőzse-háttal áll a megváltásnak?

Vagy vesszőző suhanc vagyok.

ki a porba ujjal embert rajzolgatok?

A Reggeli Csattogásba mint bazalt kiállók pofozkodni széllel, csont-Kés, kövesedj — szorítlak, elporladhatsz, de éntőlem már soha nem mégy el.