Irodalmi Szemle, 1974

1974/3 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Sütő András: Istenek és falovacskák

maz, s ha úgy tetszik, szabályos útirajzot, sőt történelmi esszét is. ide kívánkozik egy megjegyzés: nem „intelmeket” ír, mint Balogh Edgár, a könyv mégis annyi intelmet, okulást és okítást tartalmaz, hogy az együttélő nemzeteknek és nemzetiségeknek mindenhol és mindenkor „arany ábécéje” lehetne. Ebben rokona és folytatása nemcsak az Anyám könnyű, álmot ígérnek, hanem a Rigó és apostolnak is.

Sütő András írói erényei ebben a kötetben is teljes plaszticitásukban mutatkoznak meg. Megingadhatatlan szocialista világkép, s életismeret tükröződik minden írásából, ami tematikai és ábrázolási gazdagsággal s elevenséggel párosul. Van tehetsége a legmélyebb, legfelemelőbb vagy legkeserűbb egyéni és társadalmi igazságok meglátására és megfogalmazására. Ritka merész sugalmazó és asszociációs képességgel rendelkezik, s olyan új összefüggéseket derít fel, amilyeneket Tamási Áron óta alig bizonyított erdélyi magyar író. Feszes, kristálytiszta stílusa, az anyanyelv tisztelete meghódítja az olvasót. Művésze a helyszín és a kor légköre megteremtésének, akár Nagyenyedről írjon, vagy Nagy Imrével a csíki mezőket járja, akár Perszopoliszba kalauzoljon. Elbeszélő hangneme gyakran lírává melegszik, épp ezért stílusa közhely-, sallang- és banalitásmentes. Közérthető. Népi-nemzeti-emberi hajszálgyökerei: akárcsak az Illyéséi. Mindez együttvéve szuggesztív hatást gyakorol az olvasóra, s már csupán az írások sodró lendülete is képes tartósan, az utolsó sorig lekötni az érdeklődést. Igazi esztétikai gyönyört nyújt. A legtöbb írás dokumentalitása, az író véleménnyilvánításának személyessége, rendkívüli műveltsége, egyénisége vonzóvá és érdekessé teszi a könyvet.

De érdekes az Istenek és falovacskák abban a Lukács György-i értelemben is, hogy sikerül benne „helyesen megragadni a korában fallépő lényegesen újat, tartalom, irány és arány tekintetében”, s képes „az új tartalomnak szervesen megjelelő, belőle újjászületett formát kialakítani.” (Ez a lukácsi formula természetesen teljes mértékben érvényes az előbbi két Sütő-könyvre is.]

A három könyvből együttesen, az Istenek és falovacskákból különösképpen kirajzolódik egyfajta írói magatartás, amely a szerző megfogalmazásában így hangzik: „Nem fölfele: lefelé török, vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének.”

Ez az írói tartás Tamásiéval rokon, aki úgyszintén nem az ég, hanem az otthon felé vezető utakat kereste, s akiknek „egyetlen és leghűségesebb múzsája: a szülőföld emberi és tárgyi valósága”. Hazai legfrissebb irodalmunkban Duba Gyula Vajúdó parasztvilágában és Török Elemér Virágzó kövek című verseskötetében találunk leginkább rokonítható témát. Ök is — az említett két műben főként — nemcsak a néppel, nem csupán annak nevében szólnak, hanem — akárcsak Tamási és Sütő — „annak bőrében és húsában is.”

„A nép sorsának nyílt vállalása: a hovatartozandóság bizonyítékának egyetlen lehetséges formája” — írja Sütő az Atlaszok című, Illyésről rajzolt arcképvázlatban. S mit mond Illyés a Hajszálgyökerekben-. „Nemzetemhez — bármely végzet adta közösséghez — azzal óhajtok tartozni, hogy vállalom.” Vállalni még akkor is, ha a sors olyan fintort vág, mint Tamási Áron koporsója esetén, amelyet a vasutasok — Sütőtől tudjuk — téves irányba menesztettek, napokig bolyongott, ennélfogva a temetés pontos idejét még az erdélyi írók többsége sem tudta. És vállalni még akkor is, ha mint Páskándi Géza, évekig ült a fegyházban anélkül, hogy papirost és ceruzát látott volna. Vállalni úgy, mint Nagy István, aki mindig oda állt, ahol nagyobb volt a széljárás. „Ahol kényelem és tespedtség mutatkozott, onnan vagy elmenekült, vagy nekifeszült — írással és tettel —, hogy az eszményeinek érvényt szerezzen.” Ezeken és korábbi példákon edződve veszi ki részét Sütő is a társadalmi küzdelmekből nemcsak mint író és szerkesztő, hanem mint közéleti tényező, képviselő és mint írószövetségi tisztségviselő is.

Voltak és vannak Romániában és nálunk is lebecsülői ennek az írói magatartásnak, a népi-nemzeti gyökerű és elkötelezettségű irodalomnak. Hadakozik is velük Sütő az Istenek és falovacskákban éppúgy, mint művelődéspolitikai publicisztikájában általában. „Prüszkölnek tőle a szellem üregi lakói.... saját szagukon kívül miért vállalnák annak érzékelését is, hogy mi van körülöttük! Különben is kitöltik saját üregüket. Létük ilyenformán teljesnek mutatkozik” — írja a Kézfogások kapcsán, a hajszálgyökerek elszag- gatásán buzgólkodók címére.

Ide kívánkozik a Beke Györggyel folytatott dialógusból az egyik legsúlyosabb mon- danivalójú rész:

275