Irodalmi Szemle, 1974

1974/3 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Dobossy László: A középeurópai ember

azt, hogy a társadalom fejlődésének alakulása folytán létrejött hasonló helyzet többé- kevésbé hasonló kérdéseket vet fel az irodalomnak.”

Az irodalmi párhuzam egyik legtipikusabb példáját Az ír király és a walesi bárdok című tanulmányban látjuk, melyben a szerző Arany János híres balladáját veti össze Karéi Havlíček Borovský népszerű szatirikus költői elbeszélésével, a Lávra király- lyal (Král Lávra). A szabályosan eltérő irodalmi jelenség fogalma viszont a Božena Némcováról írott szép esszében és az Előítéletek ellen című fejlődési és kapcsolattörténeti áttekintés egyik helyén van frappánsan megvilágítva és demonstrálva. Egy hasonló áramlatnak, az irodalmi népiességnek cseh és magyar jellegzetességeit ismerteti itt Dobossy, miközben ahhoz a konklúzióhoz jut, hogy a cseh irodalomban „nincs szükség magyar típusú népiességre ..., hiszen a nemzet és a nép azonosak voltak, a népet nem kellett felfedezni és »uralkodóvá tenni a költészetben«, ahogy Petőfi kívánta."

A cseh eredetű Stilfrid és Bruncvik históriának hosszú magyar pályafutása — melyet Dobossy Egy cseh népkönyv sorsa a magyar folklórban és magyar irodalomban című tanulmányában mutat be — azt az esetet példázza, amikor az irodalmi kapcsolat (fordítás) nyomán alakulnak ki rokon és szabályosan eltérő irodalmi párhuzamok. Hasonló és még érdekesebb szövegvándorlási történet az, amely a csehre lefordított Petőfi-vers- sel, a Ha férfi vagy, légy férfi. . ,-val esett meg. Ez az 1871-ben lefordított vers fokozatosan a cseh munkásfolklór közkincsévé lett; a munkásmozgalomban meghonosodott változatát aztán 1921-ben olyan dalszöveggé alakították át, melyet az első kommunista munkás-spartakiádon ifjúsági indulóként énekeltek. Petőfi versének ez a csodálatos útja összhangban volt azzal a népszerűséggel, melyet a nagy költő versei — Jan Nerudának és körének érdeméből — a cseh közönség körében élveztek. Ennek a népszerűségnek az intenzitását Dobossy azzal az esettel érzékelteti, mikor Neruda egyik elbeszélésében a lenyugvó napot Petőfi versének soraival mutatta be, úgy használva az idézetet, mint amelyet a cseh olvasó jól ismer.

Dobossy könyvében a cseh irodalomnak és történelemnek, a cseh szellemiségnek és mentalitásnak olyan bensőséges ismeretét tapasztaljuk, ami egy született cseh irodalomtudósnak is dicséretére válna. A Komenskýrôl szóló több részből összeillesztett tanulmányból azt is megtudjuk, hogy a szerző Komenský-fordítóként is közreműködött; 1961-ben a Labyrint svéta (A világ útvesztője) új magyar fordítását készítette el és tette közzé. Komenský-tanulmányaiban természetesen a nagy nevelő magyarországi kapcsolatait is behatóan vizsgálja, és megállapítja, hogy „Comenius viszonya sárospataki munkatársaihoz és feletteseihez nem volt sem olyan egyértelműen negatív, amilyennek a cseh szakirodalom eddig általában bemutatta, sem olyan felhőtlenül eredményes, amilyennek a magyar értékelések nem egyszer láttatták. Világos, hogy a személyi kapcsolatok minőségén túl sokkal inkább két felfogás, két szemlélet ellentétéről... van itt szó.”

A cseh és magyar irodalom párhuzamos jelenségeit vizsgáló Dobossynak sokszor a romanista képzettsége is nagy hasznára van, különösen azokban a tanulmányokban, amelyek a modern cseh költészet fejlődését, fejlődési tendenciáit mutatják be (A költészet megújhodása, A modern líra útjain). Itt nemcsak a cseh—magyar, hanem a francia—cseh és a francia—cseh—magyar költészet jelenségeit is összeveti a szerző. Otakar Brezináról például megállapítja, hogy — a cseh költő a barokkhoz és a máchai romantikához való kötődése mellett — „Mallarmé típusú szimbolista költő... a Mallarmé- vonal képviselője azzal, hogy ő is többsíkú szemlélettel — a kép elemeinek felbontásával, majd új egésszé alakításával — kísérelte meg az emberi lényeg fokozatos megközelítését.” A fiatalon elhunyt Jirí Wolkernek — aki Apollinaire szabad asszociációs kifejezésmódját az erbeni ballada sajátos drámai atmoszférájával ötvözte össze — legközelebbi rokonát, „igazi közvetlen követőjét” József Attilában látja. „Persze nem puszta példa-átvételről és még kevésbé csak lelkes fordító munkáról van itt szó, hanem arról is, hogy fejlődésének a csúcsára érve, a harmincas évek némileg módosult viszonyai között és természetesen a magyar irodalmi múlt és a magyar folklór legjobb értékeit is tovább építve József Attila lényegileg ugyanazt a költői magatartást követte, amely Wolkert jellemezte második gyűjteményének írása idején. Ahogy Wolker törekedett tudatosan a modernnek és a hagyományosnak, az egyetemesnek és a nemzetinek, az emberinek és a proletárnak a szintézisére, ugyanúgy jutott el József Attila is a modern irányok eredményeit felhasználva és ezeket egyéniesítve a leghitelesebb forradalmi indulatok művészi kifejezéséhez.”

273