Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Koncsol László: Elemző ajánlás (Varga Imre kötetéhez)
Koncsol László (Varga Imre kötetéről) Mallarmé és Rimbaud halála után nyolcvan esztendővel, Ady és József Attila évszázadában, Weöres Sándor évtizedeiben semmi alapos okunk rá, hogy Varga Imre eszközeinek és eljárásainak javarészét, főleg újabb verseiben, szokatlannak vagy akár hagyo- mánytalannak nevezzük. Aki mélyebben átélte az utolsó száz év művészetét, az köny- nyen eligazodik abban a jelképes-mitikus világban, amellyel ebben a kötetben találkozik Valószínű, hogy megint lejátszódott az oly sokszor megélt folyamat: első eredményei igazolták az új elképzelésekkel jelentkező fiatalokat. Tóth László, Mikola Anikó és Kulcsár Ferenc könyve mellett ez a némi késéssel jelentkező Varga-könyv semmivel sem erőtlenebb érv nemzedékük költői értékei, vagy ha túlzott szerénységgel csak a legkevesebbet védelmezzük — a tehetségük mellett. Tehetségük ugyanis — de beszéljünk most csak Varga Imréről: a tehetsége kétségtelen. Erről nem csupán verseinek friss-plasztikus képanyaga, nyelvének egyre teltebb hangzása, eleven szótára, szavainak fénye, tehát egy-egy felületileg is érzékelhető formai elem, hanem néhány mélyebb kutatószonda eredménye is meggyőz bennünket. Nem annyira felületi megfigyelésekre, hanem a mélyre, a dolgok lényegére épülő-ka- tharzisos művészeteszménye, amelynek kontúrjai már itt, az első könyvben kivehetők, illetve az az egységes dilemmarendszer, amelyből a kötet versanyaga kifejlődik — érzésünk szerint ez a kettő Varga költői adottságainak döntő bizonyítéka. Dilemma- rendszerről beszéltünk, s mint minden rendszernek, úgy az övének is van rendező elve. Az elv itt az élet —■ halál, általánosabb szinten a zárt és nyílt dolgok dilemmája. Kezdjük az elején, kezdjük szövegelemzéssel. A kötet egyik leghozzáférhetőbb darabja a Két zenei improvizáció. Az első, a Liszt-prelűd című rész, a „Hiszed” szóval kezdődik, de mivel a robbanás, amelyet a szakasz megidéz, magát a versmondatot is szétvetette, a mondatnyi tárgy a strófa végére került: „zenéddel leronthatsz rossz hazát”. A második szakasz a művészettel építés aktusa, a folyamatnak csupán kulcsszavaival jelzett, de ezekben a jelzésszerűen odve- tett szavakban a végtelen nyílik meg előttünk: mező, ég, külső hon, belső világ. Végtelen, mondtuk, s a vers mégis, ezt is tovább tágítaná, bővítené: „szertetáguló muzsikád bővíti bennünk a világot / tágítja kívül a hont.” — A rész utolsó szakaszában, ott, ahol a költő azonosul a Liszt-féle romantikus művészet-koncepcióval, még egy izgalmas mozzanat: hideg világelemeket — csillagokat — kívánna humanizálni, barátságos, termő elemmé olvasztani. A verspár második tagja, A továbbképzelt zene tragikusabb, jobban mondva ez az előbbi tragikus antitézise. Színek játéka helyett, idill helyett kavics, jajgatás, csonkok, némaság, koponya, állkapocs, — s maradnak a hideg csillagok, humanizálatlanul. Mint cseppben a tenger, úgy itt, ebben a verspárban is együtt van az első Vargakötetnek szinte minden lényeges sajátsága. A Liszt Ferenc-i ideális-torz szerkesztésmódnak e& a teremtő újjáélése — azon túl, hogy művészi tudatosságot bizonyít — eszmény és valóság dialektikáját rejti magában. Az első rész a dinamizmus, a nyiltság, végső fokon az élet, a második a mozdulatlanság, a zártság — a halál versfejezete. A kettővel teljes a mű. Ahogy — mint egyik versében ki is fejezi — élet és halál együttese a lét; lényegnek és formának ezt az egységét tekintve akár lét-költészetnek is nevezhetnénk azt, amit a kötet legjobb darabjaiban Varga Imre létrehozott. Varga, aki nemzedéktársaihoz hasonlóan — tegyük hozzá, hála istennek — le nem írna egy olcsó vigaszt, elemző ajánlás
