Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Koncsol László: Elemző ajánlás (Varga Imre kötetéhez)

nem oldja föl a két véglet feszültségét, hagyja, hogy tézis és antitézls mintegy örök mozgásban, szabadon átáramolják egymásba.

Ezt játssza el, a keletkezést és az elmúlást — a létet — a másik zenei ihletésű vers is, az Átirat Beethoven-zenére. Az első strófában ibolya születik és hanyatlik vissza az enyészetbe, utána minden szakasz ugyanezt az ivet járja be — de a második rész itt is a tragédiát állítja elénk. Lám, rögtön két versben is tettén értük a katharzisos művészet témáit és mozdulatait.

Mondanunk sem kell, hogy a feszültség oldatlan hagyásával, a negatív pólus kiemelésével a művészet mindig a pozitív pólust szolgálta. így Varga is. Amikor az ősember félt a nagy vadaktól, és fölrajzolta őket a falra, pontos körvonalakkal, nem azért tette, hogy kapituláljon előttük, hanem mert le akarta győzni őket, mert élni akart. Ezekből az ábrázolásokból és a hozzájuk kapcsolódó rítusokból nőtt ki a művészet, és máig magán viseli eredete főfunkcióját: a rituális győzelemvételét. — Lapozzuk csak föl a Petőfi emlékére írt vers („Hadd vegyüljön...”) néhány passzusát. Mennyire jellemző, mennyire Varga fönt említett lényegébe kapcsolja a verset az, amit itt mond: „Ha keresem kardod, ezért: — (...) felvágni mindent, ami zárt; / szavakat nyitni egymásba és arcokat...”

Az örtnagában forgás a Varga-versek egyik leggyakoribb témája: „.... a kör föléli önmagát... a patak saját torkába folyik ... megemésztik mozdulataikat a dolgok . .. önmarkában a kő” — írja a Nyolcadik napokban, amely a „sorok R(obinson) C(rusoe) naplójából” alcímet viseli. A Torzó figurája is különös jelenség: minden létmozdulata befelé irányul, hangja a tüdejébe, fogai a saját húsába. Crusoe pókjában a test véges ketrecéből a hit fonalán szabadul ki (be?) végtelen — közös — lényegébe. Íme, a véges és a végtelen, mint zárt és nyílt újabb megjelenési formája. A vers gyűrű motívuma telitalálat, akárcsak a gyűrű pozitív ellenképe a vers végén: a fák, jelképes értékükhöz és a gyűrűn vett győzelmükhöz illő módon glóriásan. A pók zárt teste és a gyűrű az egyik, a végtelen lényeg és a körből kitörő fák a másik oldalon — csak egy lépés a sugallat megfogalmazásáig: minden mozdulat, amely kitör a körből a végtelen vagy a központ felé, a végtelenbe kapcsolja a dolgokat, fölszabadít, közösséget teremt.

így a nemzés, illetve a születés változatai a lét más-más formáiban. A Ceruzavázlatok a Crusoe-szaltókhoz című háromrészes kompozícióban a lét nemzés előtti és utáni szakaszai derengenek föl. Az első rész hangok, színek és változó halmazállapotok kavargása, valamiféle fogamzás előtti ősállapota az anyagnak. A második rész a nemzésnek, fogamzásnak és születésnek — az anyag szerveződésének — misztériuma, a harmadik viszont a szólni — kimondani? — nem tudás jelképeit sorakoztatja föl — lényegében a haláléit. A vers persze a műalkotás létrejöttének fázisairól beszél, az utolsó rész már annyira egyértelműen, hogy műhelyvallomásnak is tekinthetjük, mégis, Varga annyira ügyel a megfogalmazás mélyebb érvényére, hogy tisztán érezzük a versnek az általános Varga lmre-i eszmével — zárttal és nyílttal —'való közvetlen kapcsolatát. Sőt, az erős általános eszme magát az ars poeticát is („takarva a volt, befedve a még, csak a csonka csönd remeg”) elmélyíti.

Sokkal közelebb áll ez a módszer a szimbolikus, mint a klasszikus művészetéhez, főleg a lényeglátás, a tárgy jelzésszerű kezelése által. A klasszikus költészetben a vers tárgya éles körvonalakkal rajzolódik ki a környezetből, lényegében egyenlő önmagával, alig van mögöttes jelentése; ha van, végső változatában a tárgy a saját jelentésén kívül még egy allegorikus második értelmet kaphat, de ilyenkor sem a tárgy kontúrja, sem eredeti jelentése nem mosódott el. A klasszikus művészet belső törvényei szerint a látvány hat a művészre, s ő belső állapota szerint ábrázolja a tárgyat, de a művész és a tárgy lényegében jól elkülöníthető egység. A szimbolizmus az első olyan romantika utáni irányzat, amely elmosta a tárgy körvonalait; a jelenség csak arra volt jó, hogy a mögöttes lényeget, az általánost, a közöst jelölje. A klasszikus a kimeríthetetlen változatok, a szimbolikus a közös törvény művészete. „Egy irdatlan jel kőbe öltözött” — kezdi Varga a Bércbálványt, s már itt világos, hogy a jel, vagyis az eszme a lényeges jelentése a versnek, nem a kép, amelyet a jelentés magára öltött, s amelyen át csupán megnyilatkozik. így lesz jelkép a gyűrű és a pók is a Crusoe pókjában, máshol a torzó, aztán az ibolya — s ezek a jelképek az elvont kifejezésmód különböző változataival, illetve főleg prózaverseiben a mítoszival keveredve adják Varga Imre első könyvének költői módszereit. Ez a legutóbbi már a látomások világába vezeti át a versolvasót.