Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Rácz Olivér: Álom Tivadar szabadsága

— Nem, hiszen rokon szakmában dolgozunk — gondolta aztán kajánul, és gunyorosan elmosolyodott. Ezt azonban nyomban meg is bánta, mert éppen a bérház kapujához ért, amikor üvöltve megszólaltak a légoltalmi szirénák. Megpróbált még gyorsan felosonni a lépcsőn, de a marcona, sisakos légó-ügyeletes az útját állta.

— Szíveskedjék az óvóhelyre fáradni, hadnagy úr! — mondta tiszteletteljesen, de ellenszegülést nem ismerő határozottsággal. — A riadó alatt a lakók úgysem tartózkodhatnak a lakásokban.

— De én csak azt szeretném megtudni — kezdte Tivadar, ám a légó-ügyeletes már nem törődötot vele: a lépcsőház felső emeleteinek szürke félhomályát fürkészte a sisakja pereme alól, majd a tenyeréből tölcsért formálva a szája elé, elbődült:

— Szíveskedjünk az óvóhelyre fáradni! Siessünk, kérem, nem szeretnék bírságoltatni!

Az utolsó szavak olyan vésztjóslóan harsogtak, hogy Tivadar megnyugodva sarkon

fordult.

— Nos, ha Borbála otthon tartózkodik, akkor ennyi erély hallatán ő is szíveskedik majd lefáradni.

De Gábel Borbála nem szíveskedett lefáradni az óvóhelyre, és Tivadar türelmetlenül, kedvét vesztve ácsorgott az óvóhely előterében.

Csalódott volt és egy kicsit meg is sértődött: — Miféle „Várom. B.” és „Csókolja: B.” az, aminek mindössze ennyi a csodatevő varázsereje? — gondolta méltatlankodva, tökéletesen figyelmen kívül hagyva az elmúlt évek messzeségeit és azt a lehetőséget, hogy Gábel Borbála—Mata Hari azóta talán valamelyik vezérkari főnök páncélkocsiján járja a hadszíntereket.

A negyedórák és félórák teltével egyre türelmetlenebb lett. Unta az óvóhely dohos levegőjét, unta a komoran maguk elé bámuló arcokat és a gondtalanul fecsegő asszonyokat, unta az egész légiriadót, és szeretett volna rágyújtani.

Váratlan elhatározással kiszemelt magának egy bizalmat gerjesztő külsejű, idősebb férfit, hozzálépett és halkan megszólította:

— Bocsánat. Itt kapott a riadó. Egy hölgyet keresek ebben a házban: Gábel Borbála nevűt.

A férfi eltűnődött, aztán lassan megrázta a fejét:

— Nem ismerem. De én csak néhány hónapja lakom a házban. Talán a régebbi lakótársak közül valaki.

A régebbi lakótársak nem is kérették magukat, s csakhamar négy-öt érdeklődő arc fordult Tivadar felé:

— Kit tetszik keresni?

Tivadar megismételte.

Az arcok tanácstalanul néztek össze, de ekkor Tivadar háta mögött harsányan felrikkantott egy kárörvendő női hang:

— Ajaj! A Gábel Borbála kisasszonyt tetszik kérdezni? Hát mért nem tőlem tetszik kérdezősködni? Ott laktam vele egy folyosón! Ajaj!

— Már nem lakik itt? — kérdezte Tivadar nyugtalanul.

— Nem bizony! Már másfél éve nem lakik az sehol! — A kárörvendő hang váratlanul részvétteljesre halkult: — A hadnagy úr talán rokona volt?

— Nem, csak jó ismerőse. De az istenért, hát mi történt vele?

A hang most bánatosra váltott, s a kövér arcban ülő apró szempárban felfelhőzött az emlékezés:

— Mi történt? Majd két évvel ezelőtt, éjszaka kellős közepén vitték el a csendőrök. Egyenesen a kémelhárítóra cipelték.

Tivadar a fejéhez kapott:

— De hiszen ez őrület! Mi a fenét akartak vele a kémelhárítón?

Az asszony fontoskodva felemelte az ujját:

— Tessék csak kivárni a végét! A házkutatáskor annyi levelet meg iratot meg mindenféle ... hogy is mondták csak, Kelemen úr? Hiszen maga is itt volt, ki is hallgatták; azt mondták — komponitáló! iratok voltak a lakásán . ..