Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Rácz Olivér: Álom Tivadar szabadsága

A kérdezett ásított, bizalmatlanul végigmérte Tivadart, aztán felállt az óvóhelyi lőcá- ról, meghuzgálta keskeny, hosszú bajuszát, és Tivadar mellé lépett.

— Kompromittáló iratok — mondta vontatottan. — Marhaság. Én már akkor mondtam, hogy marhaság. De az a szerencsétlen úgy belekeverte magát a tárgyalásokon, hogy két álló hónapig nyomoztak utána. Az egész házat kihallgatták. Már persze azokat, akik akkoriban itt laktak — húzta ki magát büszkén. — Marhaság ...

— Marhaság? — sipított közbe a kövér képű asszonyság, Tivadart egy futó másodpercre a halványzöld függönyös ház házmesternéjére emlékeztetve, marhaság? Csúnya dolog volt az, Kelemen úr! Csúnya dolog! így meghurcolni egy szerencsétlen fiatal lányt. Ronda dolog volt! És a legrondább az volt, aki feljelentette!

— Azt mondják, saját maga jelentette fel magát — szólt közbe egy hallgatag öregúr.

— Névtelen levélben. Két hónapig nyomoztak utána, hadnagy úr — fordult aztán Tivadarhoz. — Akkor aztán valahogy elszólta magát, vagy mit tudom én, hogyan történt — elég az hozzá, hogy az írásszakértők a végén kiderítették: az összes levelet, iratot mind ő hamisította . . .

— Ilyen bogaras volt, szegénykém — sápítozta a kövér asszonyság, a Kelemen nevű pedig ismét ásított és megjegyezte:

— Hát igen . .. Mindig bolondos volt egy kicsit... De szép lány volt. Nagyon szép lány volt.

Tivadar gyors, futó pillantást vetett rá: a szavak mögött valami pimasz, megelégedett hangsúly bujkált: Tivadar a legszívesebben ököllel vágott volna a hosszú keskeny bajusz közepébe.

— Szép lány volt, bizony! — kezdte rá újra a kövér képű asszonyság. — A kémel- bárítón pedig aztán bolondot csináltak belőle. Meg a bíróságon is. Még az újságokba is kiíratták! Rajta röhögött, szegénykén, a fél város. Két esztendőre ítélték, feltételesen. De amikor kiengedték — rabszállító kocsin hozták haza, emlékszem —, és elolvasta, mit firkáltak róla az újságok, beszedett egy csomó altatót, aztán kinyitotta a gázcsapot. Csúnya dolog volt, hadnagy úr!

Tivadar nem válaszolt. Lehorgasztotta a fejét, dermedten állt.

A hallgatag öregúr gyengéden megérintette a karját:

— Ügy látom, közelről ismerte. Az újságok közölték a búcsúlevelét. Még abban is a kémkedéseit emlegette. Természetesen nem volt igaz. A szégyen ölte meg.

— A leleplezett hamisított levelek miatt?

— Nem. Véletlenül köziéről ismerem az esetet. Orvos vagyok. — Karon fogta Tivadart, és a többiek sértődött pillantásaitól követve, az óvóhely előterébe vonta. — A dolognak ezt a részét már nem hozták nyilvánosságra — mondta halkan. — Teherben volt.

Tivadar megremegett. Aztán fáradtan a lépcső felé indult, mert a szirénák éppen akkor jelezték a riadó végét. Až ajtóból még visszafordult. — Hol temették el? — kérdezte fásultan. De a választ már nem várta meg: tudta, hogy nem megy ki a temetőbe.

— Talán majd egyszer — gondolta, amikor kiért a sötétedő utcára. — Majd egyszer, a háború után. Akkor majd megkeresem a sírját, halványzöld sírkövet állíttatok neki, és rávésetem:

Itt nyugszik Gábel Borbála, drámai színésznő, itt nyugszik a feledhetetlen, csodálatos szépségű valódi Mata Hari