Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (I.)
Hanna felsikolt. — Nem engedem! — ugrana a férjéhez, hogy visszatartsa, de Zacharáš szuronyos puskájával a két ember közé áll. — Gyerünk! Indulás! — ordítja a dühtől kivörösödött arccal Vykydal őrmester. — Mit kezdek én a gyerekekkel? Az uram nélkül?! — szipog Hanna. — Ha viszik, vigyenek engem is! Én el nem hagyom a férjemet! — Pávelhoz surranna, de az őrmester újra nekiszegezi a szuronyát. Hanna szívet tépő jajongása elnémítja a morgó embereket. Ezekben a pillanatokban talán a halál jelent meg előttük, mert csak ott, a nyitott sír fölött hallani ilyen fájdalmas siránkozást. A falusiak már kétszázan is lehetnek. Elsőnek Pável lép ki az udvarból, a tömeg szétnyílik előtte, utána a két szuronyt szegező csendőr, mögöttük az aktatáskáját szorongató végrehajtó. A se nem látó, se nem halló fiatalasszony az udvarukból kitóduló emberek közé vegyül és jajongva botladozik a férje után. — Jaj, jaj! Ne vigyék el az uramat! Mit kezdek én a gyerekkel? — sikít fel eszelősen Hanna. , Talán erre a jajkiáltásra várt a rengeteg falusi, mert végre kiszakadt belőlük a visz- szafojtott harag. Fejük felett meglengetik a botjaikat, s amit egyikük kiált, kórusban ismétli a többi. — Engedjék szabadon Pável Dimunt! — Állítsák le a végrehajtásokat! — Fizessék ki a háborús károkat! — Adják ki a végrehajtót! ... — Ellátjuk mi a baját! ... — Hallod? — kérdezi Vykydal a társától. — Hallom — válaszolja Zacharáš. — Jól jegyezd meg! — Te is! Aztán megírjuk a jegyzőkönyvet... Pável Dimun fülét hasogatja az emberek ordítása. Remeg, csupa indulat. Hallja a csendőrök szóváltását. Nem figyelnek rám! — gondolja. Az országút közelébe értek, s innen már csak egy ugrásnyira a csendőrlaktanya. Mert odaviszik, nem a községházára. Ha most nem lépek meg, még ma Laboréra visznek, a börtönbe! A csendőrök hátra-hátrapislog- nak, hogy nem támadnak-e rájuk a haragos emberek. Pável megfut, mint a nyúl. — Fuss, Pável! Szedd a lábad! — kiáltanak utána. A két csendőr se rest, a szégyen is futtatja őket, mert rajtuk nevetne az egész világ, ha ez a nyavalyás parasztgyerek kicsúszna a kezük közül. Mint a vadászkutyák a menekülő nyulat, úgy üldözik őt. Húsz lépés után lekapják Pável Dimunt, megrázzák a gallérjánál, és durván előrelódítják. — Férj a bőrödbe, mert még bele találsz futni a szuronyokba! A csendőrhang beleolvad Hanna sikolyába. — Jaj, jaj! Ne vigyék el a férjemet. Mit kezdek én a gyerekekkel?! Mást se tud mondani szegény, a legnagyobb fájdalmát kiáltja a világba. Már az országúton lépkednek, az országúton követik az egyenruhásokat a čertížnéiek. Jobboldalt a két nagy hársfa. A két hársfával szemben a hosszúkás csendőrlaktanya. A földszinten hat ablak, a hetedik a padlásszobába ereszti be a világosságot. Még nehány lépés és Dimun mögött becsapódik az ajtó. Ki tudja, mikor látják majd viszont? És miért történik mindez? Mert nem engedte az istállóba a végrehajtót? Ha ő nem engedte, mi sem engedjük! De ha elviszik Pávelt, minket is?!... Gondolatvillámok cikáznak az agyakban. A kérdésekre nem is keresel választ, mert nincs magyarázat, szívedet facsarja a keserűség. Ha magadba fojtod az indulatot, káromkodsz egy nagyot. De az újra és újra feltámadó düh nem engedi, hogy hátat fordíts a laktanyának. Elkeseredésedben követ, jeges göröngyöt ragadsz a kezedbe, és célba veszed a csendőrt, a végrehajtót. Néhány bot is repül. A falusiak későn kaptak észbe, a csendőrök már befutottak a laktanyába Pável Dimunt közrefogva. Musil végrehajtó meg is előzte őket... Épp ezekben a pillanatokban ér ide Haburáról Eliáš Mihalo és az ügyvédbojtár. Az ismert végrehajtó láttán ökölbe szorul az emberek keze. Ez meg mit keres itt í Ö is egzekválni akar?! Földbe gyökerező lábbal áll Mihalo is, az ügyvédbojtár is. Ennyi dühös ember! Miféle ördög bújt beléjük? A dühös emberek megmozdulnak. 219
