Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (I.)
Gyere csak közelebb, te végrehajtó! Te is, büdös kutya! — és nagyot csattan a büdös kutyák hátán a bot. Az ütések észhez térítik a végrehajtókat, akik fejvesztetten bemenekülnek a csendőrlaktanyába. — Ma nem lesz itt végrehajtás! — kiált fel az egyik čertižnéi. — De holnap se! — válaszolja éles hangon Peter Szkreptács, és valamit súg a mellette álló Nyikoláj Kvolek fülébe. Nyikoláj nagyot bólint, mintha a szokásos „úgy ám”-ot mondaná. A két ukrán, a két kommunista, a falusiak élén áll, szembe fordulnak a laktanyával. A morgás nem szűnik. Tanakodnak az emberek? A cselekvés pillanataiban nem törheted azon a fejed, helyes-e az, amit csinálsz, mert a megtorpanást köny- nyen követheti meghátrálás. Szkreptács bizonyára megérezhette, mi játszódik le az emberekben, mert hirtelen hátrafordul. — Dimunt nem hagyjuk elvinni! — kiáltja. — Nem hagyjuk! ... Nem ... A gondolatvillámok most sem hagyják nyugton őket. Szkreptács szava tettre bíztat. Ha már annyi merszük volt, hogy a csendőrlaktanyáig bátorkodtak, nem állhatnak meg a félúton. Körülnéznek, ki mindenki van itt. És ekkor döbbennek rá, hogy Pável felesége nincs köztük. Hová tűnt el Hanna? — Akkor mehetett el, amikor megbotoztuk a végrehajtót!... Nincs köztük és haza nem mehetett. A laktanyára meresztik a szemüket. A csendőrök az ablakok mögül leskelődnek. S ekkor az épületből kitör Hanna kiáltása: — Engedjék haza az uramat! Hallja a fájdalmas kiáltást a falusiak között álló Sztyepán Hapsták is, Hanna édestestvére. A kiáltás segélykérés is. Meglendíti a botját, és hajítaná is az ablak mögött ácsorgó csendőr képébe, ha abban a pillanatban nem bukkana fel Martin Švestka főtörzsőrmester, a helyi csendőrparancsnok. Peter Szkreptács előrébb lép. — Švestka úr! — kiáltja. — Engedje szabadon Dimunt, mert rossz vége lesz ennek! — Nem engedhetem! Ellenszegüléséért felelnie kell! Oszoljanak emberek, menjenek haza. ’ — Itt maradunk, amíg ki nem engedi! — Nem hagyjuk Dimunt elvinni! — toldják meg Szkreptács szavát többen is. — Oszoljanak emberek! Nem akarok rosszat maguknak! — kiáltja a parancsnok. — Ha nem akar rosszat, engedje szabadon Dimunt! A parancsnok hosszú pillanatokig farkasszemet néz a seregnyi falusival. Ha kive- zényli az embereit, paprikát szór a szemükbe, megvadítja őket. Aztán nem lesz többé nyugta a faluban, szedheti a sátorfáját... Tehetetlenségében magában szitkozódva ront be az épületbe. A csendőrök a főbejáratot őrzik, az ablakból lesik a tömeget. Ha támadna a buta paraszt, fegyverrel a kezükben kirohannának. Pável Dimun, mint az egérfogóban az egér, úgy forgatja köröskörül a fejét. Egy kis rést, „lyukat” keres. A tekintete megakad a hátsó udvarba nyíló ajtón. Ezt nem őrzi a csendőr, mert hátulról nem vár támadást. Az ajtóhoz ugrik, és a kirohanása előtti pillanatban rákiált a feleségére: — Hanna, gyere haza! Pável kiront, s az épületet hátulról megkerülve a falusiak közé keveredik. A csendőrök futnának utána, de a parancsnokuk felkapja a karját. — Most nem lehet! — figyelmezteti őket. — Dimun tőlünk nem szökhet meg! Ha szükségünk lesz rá, a föld alól is előkerítjük! Míg a parancsnok pattogó szavakkal beszél, Hanna kisomfordál az épületből, és a férje után siet. A felbőszült csendőrök felismerik, hogy igaza van a parancsnokuknak, most nem mehetnek ki az épületből, hacsak a gépfegyvert nem állítanák az emeleti ablakba, hogy végigsöpörjék vele a laktanya előterét. Az már háború lenne!... Megborzongnak a gondolattól. Mert az is eszükbe jut, volna-e idejük az első sorozat kilövésére?! Csak néhá- nyan vannak. S a falusiak, amilyen dühösek, élve nyúznák meg őket! ... Űjra az ablak mögé állnak, és lesik a kívül állókat. A nyakukon vannak a végrehajtók is, rájuk is vigyázniuk kell. Svestka főtörzsőrmesternek sem jut az eszébe, hogy újra kíálljon a laktanya elé. Veszedelmes dolog volna mérgesíteni a háborgókat. S a čertižnéiek csak egy fél óra múlva oszlanak szét, amikor meggyőződnek róla, hogy Dimunékat ma már nem érheti bántalom. (Folytatása következik) 220
