Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (I.)
— Csak a helyszínen! — mondja a végrehajtó, s az órájára pillant. — Indulhatunk. Hív a kötelesség! ... Elindulnak Čertižné felé. Sejtelmük sincs róla, hogy megelőzte őket Jozef Musil adóhivatali végrehajtó. Musil már reggel óta egzekvál. Sőt, már tegnap házról házra járt, hogy behajtsa az adóhátralékot, és holnapra, tizennegyedikére is marad néhány gazda. A tizennyolc adóhátralékos parasztot úgy osztotta be, hogy hat-hat jusson egy napra. Ma már öttel végzett. Nyugodt, elégedett volt. Még csak néhány perccel múlt tizenkettő. Eddig egyetlen helyen sem kellett árvereznie, rábeszélte ugyanis az adósokat, hogy ha egy kisebb összeget lefizetnek, elhasztja a végrehajtást. Ha az utolsóval is sikerül megegyeznie, akkor ma korábban mehet haza Laboréra. Ján Dimunékhoz siet. Dimunnak négyszáznégy korona a tartozása. Ha nem törleszt, a már lefoglalt két háromhónapos malacot kellene dobra vernie. De a gazda nincs odahaz, csak a fia, Pável. — Tudták, hogy ma jövök? — kérdezi Musil végrehajtó. —- Az írást megkaptuk. Édesapám azért ment be az adóhivatalba, Laboréra ■ feleli Pável. — Mehetett is, meg nem is! — fortyan fel a végrehajtó. — Ha azt mondom, hogy odament, akkor odament! — Az édesapjának tudnia kellett, hogy ma csak itt intézheti a dolgát! Ha legalább száz koronát fizet, elhalasztóm a végrehajtást... — Száz fillért sem fizetek! — kiáltja mérgesen Pável Dimun. — Eddig, akinél csak jártam ... Pável félbeszakítja. — Ide hiába jött! Musilt felbőszíti ez a hang. Mit képzel ez a taknyos?! A hatósági ember nem hátrálhat! — Akkor nem marad más hátra, mint hogy eladjam a malacokat! — szólal meg fenyegető hangon. — Én már eladtam! — vágja vissza arcátlanul Pável. — Feljelentést teszek maguk ellen! — Csináljon, amit akar! — Törvényes jogom van rá, hogy végrehajtsam az újabb lefoglalást! — mondja határozottan Musil és az istálló felé indul. Pável megelőzi. — A tehenünk kellene, mi?! — ordít fel dühében, és karjait széttárja az istállóajtó előtt, mintha azt kiáltaná: Csak a testemen keresztül. A hangos szó mágnesként vonzza a szomszédokat. A kerítés mögül lesik a végrehajtó minden mozdulatát. Egyre többen lopakodnak a porta elé. Az egyik asszony megpillantja a közeledő Hannát, Pável terhes feleségét, aki az édesanyjánál volt látogatóban. Hanna elképed. Ennyi ember a házuk előtt? Hát Pável nem azt mondta, nem lesz semmi baj, menj csak az anyádhoz! ... — Siess, Hanka! — kiáltja a szomszédasszony. — Viszik a teheneteket! Erősen domborodik már Hanna hasa, rövid időn belül hívhatja a bábaasszonyt. Futna is szegény teremtés, de fél, hogy elesik, és kárt tesz a magzatában. Nem is annyira a sietségtől, inkább a félelemtől zihál, mintha súlyos teher nehezedne a mellére. Amint belép az udvarukba, a torkába ugrik a szíve... A férje úgy feszül kitárt karral az istállóajtó előtt, mint Krisztus a keresztfán. Hanna szeméből kibuggyannak a könnyek. Ri- mánkodva nyújtja kezét a végrehajtó felé. — Ne vegye el a tehenünket! Várjon addig, míg az uram apja hazajön Laboréról! — Nem várhatok! — A tehenet nem adom! — kiáltja Pável. — Törvényes jogom van rá ... — kezdi újra Jozef Musil. Hanna, aki eddig némán könnyezett, most hangos sírásra fakad. — Egy gyermekem már van, és nemsokára itt a második! Mit adjak enni nekik, ha az utolsó tehenünket is elhajtja? — Fizessék ki az adósságot, és marad a tehén! — szólal meg éles hangon a türelmét vesztett végrehajtó. — Maga vezette az istállónkba a tehenet, mi?! — jön meg egyszerre Hanna hangja, 211
