Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Mikola Anikó: Az emberi beszéd költészete (Bevezető és válogatás a kecsua indiánok költészetéből)
Bár az indián népek legnagyobb része — elképesztő nyomoruk és kizsákmányoltságuk miatt írástudatlan, ez nem jelenti azt, hogy ne volna érzékük a nyelv árnyalatnyi finomságaihoz. Rendkívül fogékonyak az árnyalt udvariasságra. Egy angol tudós, Seymour Hartwey, aki a Gran Chacón élő törzsek nyelvét, életét és szokásait tanulmányozta, a következőket jegyezte fel róluk: „Van egy figyelemre méltó és sajátos szokásuk: előszeretettel ismétlik meg válaszukban beszélgetőtársuk szavait, mert a vele szembeni korrekt viselkedés és udvariasság így kívánja. Tanúja voltam egyszer a törzsfőnök és egy más törzsbéli indián párbeszédének. A vendég éppen indulófélben volt. Lassan, tagoltan, jól érthetően ejtették a szavakat, tehát pontosan feljegyezhettem őket: A: Most el kell mennem. B: Most el kell menned. A: Az ösvényen fogok menni. B: Az ösvényen fogsz menni. A: Egy ismerősömnél töltöm az éjszakát. B: Egy ismerősödnél töltőd az éjszakát. A: Sok halat látok majd ott a folyóban. B: Sok halat látsz majd ott a folyóban, szép, kövér savaló halat, úgy bizony. A: Úgy bizony, sok, kövér savaló halat. B: A szomszéd faluban tököt is találsz. A: A szomszéd faluban tököt is találok. B: Holdtöltekor otthon leszel. A: Holdtöltekor otthon leszek. Lehet, hogy a homokos ösvényen őzet is ejtek. B: Lehet, hogy a homokos ösvényen őzet is ejtesz. A: (Hirtelen felegyenesedik, indulásra készen) Megyek. B: Menj. A vendéglátó törzsfőnök őszinte, szívélyes udvariassággal bánt vendégével, s ezt azzal juttatta kifejezésre, hogy mély zengésű hangján, szónoki stílusban megismételte vendége szavait. Ezzel adta tudtára, hogy tiszteli és megbecsüli őt. Ilyen párbeszédeknél nem szabad egy fölösleges szónak sem elhangzania. A távozót nem szabad üres formaságokkal marasztalni. Ha úgy érzi, eljött az ideje, mennie kell, a másik komolyan rábólint: menj. Az indiánok kifejezésmódjának őszinteségére, szépségére és erejére jellemző, hogy nem ismerik az esküt, mint az állítás, a kimondott szavak bizonyításának, hihetőbbé tételének erőteljes formáját. Ugyanakkor a hazugságot sem ismerik. Eva Lisp német indianista tapasztalatai is ezt bizonyítják, aki Labrador félszigetén járva egy Naskapi indiántól a következőket kérdezte: — Képzeld el, hogy emberek sorsa függ szavaidtól. Mit teszel hát, hogy elhigyjék, amit mondasz, hogy ne kételkedjenek szavaid igazában? Hogyan bizonyítasz? — Mit jelent az, hogy kételkedni és mit jelent: bizonyítani? — válaszolt kérdéssel az indián. A tudós türelmesen elmagyarázta neki. — Te nem értesz minket — jegyezte meg valaki a körülöttük állók közül. Ha valakitől ünnepélyesen megkérdeznek valamit, az illető válaszol a kérdésre. Mindaz, amit az ember el akar mondani, benni foglaltatik a szavakban. A sző maga az igazság. Azon felül semmi sem létezik. Ennyire komolyan veszik az indiánok a kimondott szót. Sokkal jobban tisztelik, semhogy könnyelműen bánnának vele. Ismeretlen fogalom náluk a szószátyárság is. A belső és külső hangok zenéjére hallgató indián, akinek éppoly érthető a madarak, a fák, a négylábú állatok, a holtak lelkének beszéde, a szél zúgása, a víz csobogása és a mennydörgés robaja, mint a hangos emberi beszéd, féltő gonddal bánik saját szavaival. Csak a lényeget közli, a legszükségesebbet, és csak a legünnepélyesebb pillanatokban válik beszédessé. Szavai az izgalom hatására dalba csapnak át, egyszerű és tiszta költészetként hagyják el ajkát. Szó, igazság, költészet. Ez a három fogalom eggyé forrt az indián lélekben, gondolati tisztaságában és gazdagságában. [A kecsua aglutináló nyelv, s ez annyit jelent, hogy a szavak jelentése morfolőgikusan, alaktani sorrendben módosul, a képzők, a ragok és jelek illeszkedése szerint. Például 206
