Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Mikola Anikó: Az emberi beszéd költészete (Bevezető és válogatás a kecsua indiánok költészetéből)
a többesszámot a -kuma jel segítségével kapjuk: tlka — (virág), tikakuma — (virágok). Nemcsak a szókincse, hanem a hangkészlete is igen gazdag, ezért sok gondot okozott a spanyol ábécével jegyzett kecsua szövegek olvasása. A spanyol hódítókat követő szerzetesek kísérelték meg először fonetikus leírásukat, ezek az első ábécék azonban a tökéletesség igénye nélkül készültek. Válogatás nélkül használták például a c, cc, k, kh, kk betűket; ezek a torokhangok változatosságát érzékeltetik és azok jelölését szolgálják. Egészen 1954-ig, az indianisták La Paz-i kongresszusáig, nem sikerült összhangot teremteni az ilyen irányú törekvések között.] A könyvet, amelyből az itt közölt verseket fordítottam, 1972-ben adták ki Havannában, Poesia Quechua címmel. Jobb áttekinthetőség végett a verseket négy főbb ciklusba csoportosították. Az elsőben találhatók a spanyol hódítás előtti korszak Inka-dalai és fohászai, a másodikban a gyarmati időszak, a harmadikban a republikánus korszak költészete, s végül a kötet végén foglalnak helyet a XX. század kecsua költői. A szájhagyomány a mai napig is kimeríthetetlen forrása a kecsua népköltészetnek. Ennek ellenére ez a költészet igen hosszú ideig senkiföldje volt, amelyen csak egy-egy lelkes néprajzkutató vagy népdalgyűjtő barangolt, az ősi nyelv szépségétől és erejétől lenyűgözötten. A hódítást követő vérengzések enyhülésével erős katolizáló nyomás nehezedett az indiánokra, s ezt az időszakot csak igen kevés Inka-himnusz és Nap-ének élte túl. Ami megmaradt, az egy Cristobal de Molina nevű krónikásnak köszönhető, aki feljegyzett néhányat közülük, és ezeket 1572-ben Fabulas y ritus de los Inkas címen könyvben is közzétette. Az inkák korában a költészetnek igen fontos szerepe volt, az indián természet fölötti erőt tulajdonított neki. Témája általában a munka, a hadviselés, a Napisten dicsőítése, az uralkodóért, az emberi nemért, a szaporodásért, békéért, jó termésért, gazdag vadászzsákmányért való fohászok, könyörgések, az ősök szellemeinek tisztelete. Az egyetlen Pachacútec inka kivételével, akinek e himnuszok egy részét tulajdonítják, a többi szerző a névtelenség homályába merült. Ezeket a himnuszokat kollektív éneklés formájában adták elő, többnyire hangszerkísérettel. Nehéz lehetett az inka kor emberének, aki — miután megszokta, hogy sorsának ura őhelyette is gondolkodik és tervez — egyszercsak ráébred, hogy magára maradt, s ezenfelül tűzzel-vassal pusztítják a fajtáját. Ilyen kiábrándult és a végsőkig elkeseredett embert tükröz a gyarmati korszak költészete. A gyökeres társadalmi és kulturális változások produktumaként megjelenik a félvér, akit sem az indiánok, sem a fehérek társadalma nem fogad be, tragikus bizonytalansággal hányódik a két világ között, és sehova sem tartozik. De nemcsak a félvér, hanem az indián is elveszíti lába alól a biztos talajt, retteg a jövőtől, az inkvizíciótól, a fehérek idegen kultúrájától. Világa, amelyet eddig jóindulatú szellemek és oltalmazó istenségek népesítettek be, most egyszeriben üressé, kietlenné vált, pusztulásra ítéltetett. Valamivel felszabadultabb hangulatú a köztársasági korszak költészete, amelynek tükrében az elnyomott és kínlódó ember alakja mellett megjelennek a természetet magasztaló költemények, szerelmes énekek, az inka kor vallási kultuszát fölidéző emlékezések, sőt helyet kapnak néhol vidám vagy szatirikus hangú dalok is. A gazdasági fejlődés a múzeumokba száműzte a népi kultúrát, viszont az indián mint olyan szinte az egész világ íróinak figyelmét fölkeltette. Megszületett az indianizmus, amelyet az ismeretlen világ egzotikuma ihletett. Egyre-másra születtek az indiánregények, nem ritkán olyan szerzők tollából is, akik csak hallomásból vagy leírásokból ismerték ezt a világot, s így habozás nélkül romlottnak és primitívnek bélyegezték, mert csak a következményeket, nem pedig a társadalmi okokat analizálták. A jelenkor költészeténél már nem névtelen szerzőkkel állunk szemben, hanem olyan költőkkel találkozunk, mint Salvador Palomino, Kilko Waika, vagy a nagy perui költő, regényíró és néprajzkutató, José Maria Arguedas. A verseket úgy válogattam össze, hogy minden korszak költészetéből adjanak egy kis ízelítőt, kivéve a jelenkor költészetét, amely olyan szép és sajátosan gazdag anyag, hogy egy más alkalommal külön fejezetet szentelek neki. 20 7
