Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Duba Gyula: Kiárusítás délelőtt
Miért nem üvölt, gondolta hősünk gyötrődve, furcsán viselkedik. — Esküszöm, hogy nem akartam — mormolta ismét a szemét forgató áldozat felé —, ha akarja, kitisztíttatom a kabátját. Most mi lesz...? — Eh, semmi... úgyse megy ki... eh, a vörösbor nem megy ki. — Ne haragudjon rám ... és bocsásson meg, hogy leöntöttem ... Kiment az üzletből s közben nem nézett senkire, sietve hagyta maga mögött meg- szégyenülése színhelyét. Ösztönösen visszaindult az apó üzlete felé. A groteszk eset után, amúgy is ingatag lelki egyensúlya alapjaiban megrendült. Céltalanul és csodára várva ment vissza az ószereshez, s titokban abban bízott, hogy ott majd eszébe jut valami, amit tennie kell, hogy minden rendbejöjjön. El téteti a megmaradt képeket és holnap megveszi őket. Tizenkettő előtt tíz perccel ért oda, az öreg ember még nem zárta be rozsdás lakatjával az ajtó vasrácsát. A képeket azonban már nem találta helyükön. A pozsonyi mester légypiszkos Tátrája nem hevert gyámoltalanul a bakelitfoglalatok halmán és a Vadvirágok meg az expresszionista Evezősök sem függtek a falon, csak a Vadvirágok keretének a helye maradt meg világos négyzetként a szürke falfestéken. Bizonyára hősünk érzékeny és magábaforduló jellemével magyarázható, hogy erre a fajdalomnak és a tehetetlensége felett érzett kétségbeesésnek olyan hulláma borította el, hogy csak dadogni tudott. , — Hol... hol vannak a képek, apó? Az öregember a szemét sem nyitotta ki, úgy válaszolt. — Elvitték ... ketten jöttek és elvitték ... — Mind ... mind elvitték? — Mind. Papírba csomagolták és elvitték ... Hát ő majd megmondja az igazságot ennek a felelőtlen vénembernek. — Becsaptak, ö?#eg... azok az emberek harácsolok, nem szeretik a képeket, nincs is szükségük rájuk, csalók, lelketlen nyerészkedők, azért vitték el a képeidet, mert áron alul adod őket, csaknem ingyen herdálod el a képeidet. Tudod, mit tesznek most azok az emberek? Boldogan kacarásznak vagy egyenesen röhögnek ... és letörlik a képekről a port, langyos, szappanos vízzel lemossák róluk a légypiszkokat, kifényesítik a keretüket és a Lenin utcai régiségkereskedőnél eladják a te képeidet az igazi értékükért... sokkal drágábban adják el őket, mint tőled vették, apó! S hálából kinevetnek és vén bolondnak neveznek azért, mert jó voltál hozzájuk, hát nem bánt, hogy gúnyolódnak rajtad, öreg ...?! Az öregember erre mégis kinyitotta a szemét és távoli komoly tekintettel ránézett. — Kilencvenéves elmúltam, nagyon öreg vagyok már én, nincs szükségem semmire, mindent eladok... ingyen is adok bármit annak, aki azt mondja, hogy rászorul vagy örül az ajándéknak és haszna van belőle. Nem kell már semmi nekem... S ő a fáradt kék szemekbe nézett és felindulása elmúlt. Vörösbortól ragacsos keze a táskája fogójához tapadt. Sírni szeretett volna. Az öregember zárni készült az üzletet, kulcsait kereste, amikor egy férfi lépett be. Köpcös, bikanyakú ember volt, sunyi, apró szemű, vörös képű, kockás télikabátja megfeszült a vállán, fején barna kucsmát viselt. Bőrkesztyűt hordott, s a nyakában gyajúsálat, lényében volt valami nyugtalanító és gyanút keltő; rámenős üzletembernek látszott. A férfi döngő léptekkel ment át a kis üzleten é* a hátsó raktárhelyiség félhomályában elveszett. — Körülnézek — vetette oda menet közben az ószeresnek. Az hang nélkül bámult maga elé, kék szeme nagyra tágult s a jóságos derűt árasztó kékség mélyén döbbenet és rettenet árnyai kavarogtak. Ült, mint kisgyerek, aki moccanni sem mer. Hősünk nézett rá és arra gondolt, hogy elmegy. — Ne menjen el — súgta feléje az öregember —, én félek... maradjon itt, mert nagyon félek ... nem tudom, ki ez, ne hagyjon itt...! Látszott rajta, hogy igazán fél. Az utcáról tompán beszűrődött a forgalom zaja a homályos helyiségbe, a rohanó gépkocsik zúgása állandóan hallatszott és a megszakítás nélküli moraj monotóniáját időnként villamoscsilingelés törte meg, az üzlet bejáratától néhány méterre, a járdán emberek jártak. Mégis félt az öregember. Az új jövevény magabiztosan és kíméletlenül csörömpölt a sötét raktárhelyiségben, ládákat tolt el a helyükből, üres képrámákat feszegetett és gipsztörmeléket rúgott félre a lábával, ahogv hajladozó árnyát nézték, úgy tűnt fel előttük, mintha dulakodna a tárgyakkal; a harc hevében 201
