Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Duba Gyula: Kiárusítás délelőtt
valamilyen üvegtáblát is összetört. Az ószeres nem szólt. Lehunyt szemmel ült és ölbe- ejtett keze remegett. Hősünk szótlanul álldogált, nem tudta, hogy maradjon-e vagy elmenjen, kínlódva próbálta helyzetét megérteni, hogy ura lehessen, de egyre kevésbé tudta, hogy mit tegyen és ez váratlanul félelmet okozott nála. Az apó ijedelme növekvő szorongással töltötte el és fokozta félelmét. Olyan tragikus és véres esetek jutottak az eszébe, amikor a városban, szinte a nagy nyilvánosság szeme láttára kiraboltak vagy megöltek embereket, verekedésekre emlékezett vissza, melyek során a bámészkodók közül egy lélek sem akadt, aki az áldozatot megsegítette volna vagy ellenállna a támadóknak. Rémes történetek távoli képe villant fel előtte, drámák borzongató emléke, melyeket álmodva az ember gyötrődve hánykolódik ágyában és segélykérőén felsikolt. Az a zajosan kutató ember ott hátul bizonyára könyörtelen és kérlelhetetlen tud lenni, ha akar. Mi lesz akkor, ha semmi hasznosat nem talál és pénzt akar az öregtől? Ő mit tesz akkor? Az idegen ember látnivalóan erősebb nálánál, s ő fegyvertelen, annak pedig talán kés vagy pisztoly van a zsebében. Képzelete sugallta a dermesztő képeket és gondolatokat. Kissé oldalt lépett, hogy rálásson a makacs keresőre, akinek tevékenysége már-már dühöngésnek tűnt fel előtte, benézett a homályba és ijedten állapította meg, hogy az idegen bosszús pillantásokat küld feléje, mintha zavarná a jelenléte. Néhány tétova lépést tett az ajtó felé és már-már megfogta a kilancset, amikor a vén ószeres, rekedten az izgalomtól, újból feléje súgta: — Ne menjen el, kérem ... maradjon! Ne hagyjon egyedül vele. Nem hagyhatom el, ha fél, gondolta ő, kötelességem vele maradni, emberi kötelességem, hogy itt maradjak. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha most elmennék . .. Imbolyogva állt, mint aki ingoványba lépett és nem bírja a lábát kiszabadítani az iszapból és már lemondott a menekülésről. Az idegen csalódott arccal jött ki a raktárból és komor jelenlétével egészen betöltötte a kis üzletet. Dühödt keresési kedve még nem hagyta el, most a szekrények kihúzott fiókjainak esett, türelmetlenül vette kézbe és dobta vissza ismét a tárgyakat, porcelánfigurákat, rézalkatrészeket és üveggyöngyöket, s közben elégedetlenül morgott magában, de rájuk ügyet sem vetett. Fenyegető szándékát vagy rosszindulatát ez ideig semmi jellel nem árulta el, de fokozódó csalódottsága egész lényére kiült és félni lehetett, hogy ha kutatásai továbbra is eredménytelenek maradnak, kitör és erőszakos cselekedetre vetemedik. Hősünk mindennel számot vetve alkalmas fegyver után nézett, melyet védekezés esetén megragadhatna és kínos fintorral állapította meg, hogy szükség esetén a legalkalmasabbnak egy karnyi hosszú, erős tölgyfakereszt látszik, amely ott hevert tőle nem messze a ládák tetején. De nem lett rá szüksége, mert az idegen éppen olyan váratlanul tűnt el, amilyen hirtelen megjelent. — Eladott mindent, öregúr... semmije nincs már,, egy csomó használhatatlan ócskaságot takargat, szemétbe valót... S köszönés nélkül kiment, zavart csendet hagyva maga után. Az előbbi hangulat emléke egyszerre valószínűtlen és nevetséges komédiává süllyedt, s ők néhány hosszú másodpercig nem néztek egymásra, aztán hősünk halkan megkérdezte: — Hát miért féltél tőle, apó ...? — Nem tudom... magam sem tudom. Megijesztett, mert nem tudtam, miért olyan nyers és erőszakos, azt hittem, hogy rossz ember. Nem kellett volna félnem, de én már sokat éltem és gyengének érzem magam, valahol bennem lakik a félelem... Az öregember lassan felöltözött s már télikabátban és kalapban állt a bolt közepén, bezárta az ajtót, majd rozsdás lakattal kapcsolta össze az ajtót védő vasrács láncait. Elköszönt és a hulló esőben hazafelé indult. Nagyon lassan és nehézkesen járt, hátulról nézve még zömökebb volt és ő megfigyelte, hogy kopott sarkú félcipője és rövidszárú nadrágjának mandzsettája között dagadt és deformálódott a bokája. Sokáig nézett utána és követte tekintetével, ahogy átmegy az úttesten. Az autók kikerülik, a villamosok is fékeznek amikor a közelébe érnek, mert a vén őszeres nagyon lassan megy és most mégis olyan biztosan, mintha az előbb nem rémült volna meg egy idegentől és meg lenne győződve róla, hogy nem kell magára vigyáznia. Végül messze az eső szürke fátylába takarva eltűnt egy sarok mögött. 202
