Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - ÚJ HANGOK - Sz. Jozefik Edit: A telefon
nyögő, éles, kétségbeesett hangokat hallat. Erre még a kislány is elhallgat, könnyesen, kikerekült szemekkel nézi az anyját s a szótlan apát, amint gyöngéd, becéző szavakkal hajlik az anyja fölé. Végre a nő megcsendesedik és szepegve mondja: — Ké-re-rek, zseb-ke-ken-dőt! — Végre, csakhogy megszólaltál! Tessék itt az enyém! Gabikám, kedvesem, gyere ülj ide mellém, és mesélj el mindent — kérleli a férfi s ölében a kislánnyal leül a heve- rőre. Gabika kifújja az orrát, iszik egy kis vizet s leül férje mellé. A kislány olyan komoly, mintha érezné az anyja szivében égő fájdalmat. — No, mondd csak szépen, ki bántott? Talán a szomszéd asszonnyal vesztél össze? — segít neki a férfi, mintha beteg gyerekhez beszélne, s kedvesen magához vonja az asszonyt. — Nem, nem — tiltakozik — ilyen csekélység miatt nem csinálnék ekkora cirkuszt, de tudod már egész héten türtőztetem magam, mert megfogadtam, hogy nem bosszant- lak vele, hogy nem leszek hisztériás, féltékeny feleség, de ma ... ma ... megint felhívott ... — Ki hívott fel? Mit beszélsz Gabikám? Talán beteg vagy? Olyan furcsákat beszélsz! — vág közbe a férfi. — Dehogy, hát nem tudod?! A múltkor említettem neked azt a nőt... — Értem már: És az hívott fel megint? — De nem csak most. Egész héten át. Mindig délután, de tudtam, hogy ő, már nem is vettem fel a kagylót. És ma reggel... — az utolsó szavakat már zokogva mondta — azt válaszolta ... hogy ő tőlem sem-mit sem a-a-kar, csak tö-tő-led! — A férfi felugrott, idegesen. A kislányt letette az anyja mellé, cigarettára gyújtott, s nagy léptekkel járkált fel-alá a konyhában. — Hát, ha tőlem akar valamit, megkaphatja — sziszegi fogai közt — majd én intéz- kedek. Nem fog ez többet idetelefonálni. Töltse ki a kedvét máshogy. — Te, te talán ismered? — kérdi elfúló hangon az asszony. — Dehogy ismerem, fogalmam sincs róla, kicsoda, de mindent megmozgatok, hogy megtaláljam. Az a baj, hogy automata telefonközpontba vagyunk kapcsolva és így nem lehet megállapítani, hogy ki hívott. — Ne haragudj, de nem hiszek már neked — suttogja halkan az asszony — valaki nagyon jól kitalálta, hogy hogyan szabadulhat meg tőlem. Lassan elülteti szívemben a mérget. Én kénytelen vagyok elengedni téged. Kényszerrel nem tarhatlak vissza, — mondja és a kislányt felkapva beszalad a szobába. Estére belázasodott, de nem szólt. A gyerekeket rendbe tette, majd bevett két altatót, s mély álomba zuhant. — Gabika, Gabikám, ébredj — szólongatja egy hang, kábultan felnéz s látja, hogy férje áll aggódva felette. — Már reggel van? — kérdi bágyadtan. — Igen, már indulok munkába. Te csak pihenj még egy kicsit. A kislánynak reggelit adtam, a kissrácot meg átcsomagoltam. És még.. . azt szeretném mondani, hogy légy nyugodt, a telefont még ma kikapcsoltatom. Egyelőre mást nem tehetek. Nyugodj meg, én nagyon szeretlek, — lehajol az asszonyhoz, megcsókolja és elsiet. Gabika elnyúlva, bágyadtan fekszik. A gyerekszoba ajtaja nyitva van, s a kiságyból kócos fejecskéjével ki-kinéz a kislány. Gabika észreveszi s hívogatón kitárja a karját. A kislány fürgén kimászik ágyacskájából és szalad az anyjához. Gabika szorosan magához öleli, a kislány pedig gagyogva, boldogan bújik anyja meleg testéhez és mosolyogva elszenderül. Gabika a csöndben csak vére lüktetését, s a kislány egyenletes szuszogását hallja. Megrohanják az elhatalmasodó kétségek, a fájó gondolatok. Mintha a fájdalomtól kinyílt volna a lelke, hirtelen megsejtette az életet, s nem látott mást, mint jóvátehetetlen szerencsétlenséget. Jövőjét vigasztalannak látta. Napok óta rettegésben élt, hogy valamilyen nagy szerencsétlenség zúdul rájuk, s máris itt van. Mit tegyen, mit gondoljon?! Hogy éljen tovább azzal a tudattal, hogy valami megváltozott benne, hogy valami eltakarta szívében a napfényt, hogy elvesztette a reményt, az örömöt. Felkelt. Csendben felöltözött, majd a mindennapi teendők után nézett. Rendbe tette a gyerekeket, s hálával szívében nézte őket amiért olyan jók, nem nyűgösek, mintha
