Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - ÚJ HANGOK - Sz. Jozefik Edit: A telefon
éreznék kis lényükkel, hogy valami nem mindennapi történik körülöttük, A kisfiú hanyatt fekve, jólakottan kapálódzott, a kocsiban s a felfüggesztett csörgőmacik játékát figyelte gőgicselve. A kislány a szőnyegen mászkált s kevéske szókincsével babáival gügyögött. Csak ő állt tétlenül, helyét nem találva, kókadtan s kétségbeesett gondolatok gyötörték háborgó lelkét. • — Szégyenlem, hogy ilyen vagyok — gondolta — de féltem őt, s féltem az eddigi életem, a gyerekek jövőjét s nem tudom, hogyan néznék az emberek szemébe, ha elhagyna, itthagyna a két gyerekkel. Mi lenne velem? Mit gondolnának rólam?!... Ah, de nem is történt tulajdonképpen semmi, hiszen ő szeret engem, miért gyötrődöm hát? Ha ez mással történik meg, bizonyára kinevetem, hogy ilyen csekélység miatt egy könnyet is ejt, én pedig... én... szegény ostoba asszony! Talán azért, vagyok ilyen érzékeny, mert sokat vagyok egyedül... felállt, ivott egy kis vizet, megöntözte a virágokat. Karjait nehéznek érezte s alig vánszorgott. Csak nem vagyok lázas? Még csak az kellene! Nekiállt felmosni az előszobát, s olyannyira csak munkájára figyelt, hogy össze sem rezzent a telefon éles, türelmetlen csengetésére. Ösztönösen nyúlt a kagyló után, füléhez emelte, s mikor meghallotta az ismert hangot, megdermedt, tehetetlenül szorította füléhez a hallgatót. — Maga az? Mennyire örülök! De hát miért nem szól? Vagy a boldogság némította el? Nagyszerű, hogy egy nyugodt, kényelmes fészekben élhet a gyerekei és a „drága” férje mellett! Hát ne legyen olyan elégedett! Van magának is miért sírnia... De Gabika az utolsó szavakat már nem hallotta. Lassan forogni kezdtek vele a képekkel teleaggatott falak, a virágoktól pompázó előszoba, a színes csempék, s halk sóhajjal összecsuklott. Lebegyev Vlagyimir Vasziljevics: Fegyvert félre, dolgozzunk! (1920)
