Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Zirig Árpád: Két vers
csak „koldus-garas” (Este), csak „a? ember üres mankója” [A senki földjén); másutt: „Csak templomlépcsők, / templomlépcsők a szavak (...) Magasan fölöttük a hallgatás tornya.” (A szavak). A Költészet Is csak ennyi: „...mily parányi az, / amivel több vagy, mint a puszta semmi! / Kit ijesztesz?” Másutt: „Költőm, / a szó sima halacskája zsákmány csupán. / Kaviccsal ütnéd le a csillagot? / Nem éri el a csönd mélyét sem: / a néma négylábúak otthonát.” A Rúfus költészetére jellemző kettősségek egyike az is, hogy kételkedik a szóban, de ugyanakkor szinte gyermeki tisztasággal akar és tud hinni benne. Ennek érdekében meztelenlti le verseit, ezért fosztja meg őket minden fölösleges ékítménytől, sallangtól, romantikától, verbáloptimizmustól — a törvénnyé lényegült forma idővel dacoló erejében bízva bocsátja őket útra. S ennek az útnak — melyet, ha élne, Váci Mihály is végigjárhatott volna — az állomása egy sajátosan gazdag szintézis, amely — tájábrázolásával, múltidézésével — egyaránt szól a néphez; amely — a közép-európai kis népekre, köztük a szlovákra is kirótt „kapaszkodás” parabolává avatásával, mitizálásával — egyaránt szól a nemzethez, amely — világra nyitottságával, a civilizáció kiváltotta ellentétes tudattartalmak drámájának bemutatásával — egyaránt szól az emberiséghez. Ezek az egymásra épülő rétegek szerves és zárt egészben mutatják fel két — egymással olykor szembenálló, olykor szembeállított — lírai törekvés: népi és urbánus költészet legjobb értékeit. Ha van Rúfus életművének olyan tanulsága, amely megtermékenyíthetné a szlovákiai magyar költészet mindkét — kísérletező és hagyományos — ágát, akkor elsősorban a fön- tit érezzük annak. A szintézis példáját, amely igazolja, hogy a legszűkebb pátriát nézve is észre kell venni a világot, és fordítva a világot nézve is meg lehet látni a szülőföldet. kezekre emlékezem P félelem háza Zirig Árpád háztetők hullámai lábam verdesik űrhajós kutya csahol friss szellő ízét érzem egy kilincs rám zárul valahol az idő világtájait keresem hátamon létrák szememben halastavak így állok ég és föld között egy elképzelt talapzaton alattam esik ez az éjszaka sokkal súlyosabb a többinél kapanyél eltört csepeg a vízcsap ez a legnehezebb éjszaka árnyék sikátorában áll a házán: a kéz amelyet tőled örököltem apám túl nehéz egy út végén sok kézre emlékezem rejtélyes árnyakra rejtélytelen ruhákra Egy út végén egy darab tiszta égre emlékezem megmentettem magamnak a vihar felhői elől Most mozdulatlanságom tanújaként áll fölöttem Lassan kiveri az éj csillagfertőzése mint hátamat a só Talán már nem is én vagyok az útnak kezdete se volt csak egy fal rajta az árnyék amely állítólag az enyém Hagytam hogy kifosszon a világ hagytam hogy kifosszanak a kezek melyekre emlékezem mert én nem is voltam jelen a talapzaton sem én állok csak az eső esése a biztos lemossa árnyékomat a falakról (félelem háza) már csak ketten vagyunk ünneplős parasztok előtt szégyenlem az arcom mióta kapudat kulcsra zárod mióta tenyered kulcsra zárod a reggel még sokkal nehezebb mint az éjszaka hogy éljek hogy viseljem itt van e vers szívem oly nehéz kimondani
