Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Zalabai Zsigmond: Szülőföldtől a világig

fogalmi „belső végtelenébe tágltja, amelyben immár a fogalmak azok a „kövek”, melyekkel az ember birkózik. A Cél csak megváltozott, de nem tűnt el:

Am az a táj ma már oltár. Csak oltár.

És az Úristent senki se látja.

De mindegy az, milyen kőből való a szobra,

él a gondolat. Állj meg hát.

Aztán eredj és élj!

(A gyermekkori táj)

„...eredj és élj!” — egyszerűen hangzik, de a rúfusi fogalmak közötti párbeszéd sokkal kiélezettebb. Az Isten—Krisztus—Szeretet—Költészet fogalmak tartalma versenként más és más, csak az adott költemény „hőséhez”, az Emberhez viszonyítva töltődnek fel jelentéssel. Ember: ez ennek a költészetnek a kulcsszava. Rúfus számára az Ember: objektív entitás; a lét jellegzetességeinek a felmutatója: szenvedés és küzdés, évszázados szomorúság és pillanatnyi öröm megtestesítője. Ez létszemléletének kons- tánsa. Ami változik: az Isten—Krisztus—Szeretet—Költészet fogalmakat gyakran megkérdőjelezi, s ebben a dezilluzionálásban a modern ember civilizációval, kultúrával szembeni kételkedése fejeződik ki. Mert lehet-e küzdeni a létszükségleteken túli elvont célokért olyan erővel, mint az elemi szükségletekért? Lehet-e „csikorgó foggal menni, menni...” {Hívnak), lehet-e hinni, ha „...az igazságok, akár a tejfogak, / kihullanak, és nem nő utánuk / a szájban semmi se?” Maradhat-e „tisztaság... utánad”?

Próbálj meg, beszélj kezdettől fogva, mint az, ki megszántott, elvetett, s elhitte, hogy aztán majd minden magától jönni fog.

Próbáld meg. Nevetségessé válsz.

— írja egyik versében, illúziótlanul mérve föl az elvont célokért való harcot, de a „nevetségességhez” ezt is hozzáteszi:

... már csak a nevetségesek a boldogok.

(Próbálj, beszélj kezdettől fogva ...)

Lehet-e még hinni a széthullott, vérrel-könnyel teli, ellentmondásokkal terhes civilizációban? Rúfus tudja, hogy az egyén nem válthatja meg a világot, de azt is tudja, hogy nem mondhat le a reményről: megváltja. így nyílik meg lírája a világ szenvedései előtt, így születik a Vietnami koporsók című verse vagy a Koreai betlehemesek „csöndes, keserű szavai”, melyekből „vér és víz csöpög újra”; így töltődik fel metafizikai fogalma, a Szeretet a humánum valós tartalmával. S e világra nyitottság révén lett lírája az alapoktól (szülőföld) a tetőzetig (világ) szilárdan megkonstruált építmény — megbonthatatlan és teljes.

S ha már a világnál tartunk: gondjai-bajai a Váci-lírában is megtalálhatók. A kubai és dél-amerikai forradalmakkal való azonosulást bizonyító verseken kívül a költő puszta

— Nyírségtől Vietnamig ívelő — élete is példázza ezt. Az alap és a tetőzet tehát mindkettőjüknél azonos: mindkét líra egy sajátos szülőföldélményből bontakozott ki, mindkettőt befolyásolta a szenvedésélmény, mindkettő magatartássá, példázattá avatta- mitizálta a küzdést, egyaránt kiterjesztve azt — mint Váci írja a Kis népek című versében — „nép-, nemzet- és világ-tudat”-ra. Amiben eltérnek, az az alap és tetőzet közötti anyag minősége. Rúfus többet mutat fel a belső végtelenből, intellektuális tartalmai egyrészt súlyosabbak, másrészt összefüggő rendszerré állnak össze. Kifejezőbb sar- kítással: Rúfus a gondolatok, Váci az érzelmek költője. Váci kibontakozását sokáig akadályozta a költészet „megváltó” jellegéről vallott nézet, a közvetlen használni tudásban való romantikus hit, s etikai indítékú kimondásigénye sem társult mindig megfelelő formai igényességgel. Rúfus jóval visszafogottabb, kételkedőbb, számára a szó