Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Zalabai Zsigmond: Szülőföldtől a világig

erőt, melyet Váci Mihály — ugyancsak a krumpli-szimbólummal — a Szegények hatalmában így jelenít meg:

A ml erőnk — a restellt, kínos szégyen — vetéskor szükségből négyfele vágott krumplicskák ereje: — növünk a mélyben, s tápláljuk a ránk éhezett világot.

Érdemes megállnunk a két egybejátszó szimbólumnál. „Rúfus megidézett világában nem elvont eszmékért és civilizációs célokért, hanem a legelemibb — legnaturálisabb — emberi (állati, növényi) éhségek csillapításáért — fedélért, kenyérért — történik minden mozdulat. A lényegről van szó tehát ebben a világban, amlyet még nem takarnak el modern ködök” — rögzíti Koncsol László A törvénykereső Rújus című tanulmányában (Irodalmi Szemle, 1970/5). Váci kérdésére tehát —; „Mi maraszt, ember, / hogy ott alkotsz, vársz a halálra, / hol szádról nem kél csak szitok, panasz?” —, íme, itt a nagyon is prózai, de nagyon is igaz felelet: a lét parancsa, az élni kell szava. Koncsol mindebben az emberi „tragikus belső nagyság”-ot látja meg, s antitézisszerű definíciója (a rúfusi költészet is antitézisekből áll!) a lényegre tapint. Rúfus embere „Megy / s előtte, mögötte is ott az evés kényszere, / régtől tudván, ő maga az éhség...” — ez a szenvedésre-gürcölésre indító tragikum; megy, mert tudva tudja, hogy „ő maga a táplálék is” (belső nagyság, küzdésvállalás). A heroikus-tragikus vonások dialektikáját Vácinál is megtaláljuk: a „kőverte, szélgyalulta nép”-nek, a „fagytól sápadók”-nak, „aszálytól lángolókénak „Van kenyerünk” — de csak akkor, ha — mint Rúfus „orkánvert parasztja” — „megfeszülnek érte” (Mari rokonainál). Ugyenez a gondolat (ugyanebből a versből) egy képbe sűrítve: „A szerszám kétfelé farag: / — a pöröly nemcsak a vasat üti, / ki felemeli, arra is lesújt.”

Osztom Koncsol nézetét abban is, hogy „az elsüllyedt múltból szerkesztett magatar- tásmodell a kortársak számára készült”. Rúfus a múlt küzdelmeit a jelen számára mi- tizálja, avatja parabolává, így idézve meg szülőföldjét: „Légy türelmes, bírd ki itt alattunk. /Se nehéz időben most légy velünk. / Mint az anyák, ha némán mozgatják az ajkuk, / amikor verset mond a gyermekük.” (Harangok) Tőzsér Árpád ezt az erkölcsi modellt ugyan megkérdőjelezi (A teremtő költő — Irodalmi Szemle, 1972/9), mondván, hogy idejét múlt rousseau-izmust lát benne, s a rúfusi emberképből ő a civilizáció és történelem utáni embernek (Madách eszkimójá nak) a sorsát olvassa ki. Nem tagadom, hogy ez az értelmezési lehetőség is fennáll, mégis a Koncsol-féle felfogáshoz állok közelebb, azzal a megszorítással, hogy ez az erkölcsi modell nem egyértelmű előírás vagy csalhatatlan recept, hanem — Rúfus költészetére jellemzően —. a tudat drámája.

Nézzük meg részletesebben, miről is van szó. Rúfus, miközben a múlt letűnő világában élő ember küzdését mitizálja s így erkölcsi modellé avatja, tisztában van azzal is, hogy annak a világnak a valósága, erkölcsi rendje, törvényei nem élhetők át még egyszer. A modern emberre a gyermekkori tájon ez vár: „Ha odamégy, elesel”. Vagy: „... az a táj ma már oltár. Csak oltár. / És az Úristent senki se látja.” (A gyermekkori táj). A nemzet alattiból polgárrá lett ember két világ határán áll: szülőföldjén már nem, szülőföldje nélkül még nem tud élni. (Ugyanez a motívum Vácinál: „Emlegetem még olykor »azt a tájat«, / de csak ahogy Istent a nénikék. / Megszokott ritus lett már az imádat / és csak szentkép már a szülői kép.” — Ritus). Ha vannak ambivalenciák Rúfus költészetében, akkor a fönti alighanem a legdrámaibbak közé tartozik. A gyermekkori táj kőtörő parasztját még csak az „evés kényszere” hajtja, világát — mint Koncsol írja „még nem takarják el modern ködök” — a modern társadalom embere viszont Kár nem csak kenyéren és vízen él, nem az éhség, hanem eszmék és elvont célok mozgatják őt, vagyis világára jócskán borul azokból a „modern ködök”-ből, melyek Tőzsér szerint a rúfusi líra emberére (mint civilizáció utáni emberre) már nem érvényesek. Nyilvánvaló, hogy a rúfusi emberkép ennél teljesebb s ezáltal drámaibb is: a naturális célok, a fizikai éhség mellett ott van ebben a költészetben a szellemi éhség — a rend, a szépség, a harmónia, a tisztaság hiánya — is. A gyermek Rúfus világa tárgyakkal, természeti jelenségekkel és klasszikus szegényemberekkel benépesített — a felnőtté a modern ember elvont céljaival és fogalmaival: Istennel, Krisztussal, Emberrel, Szeretettel és Költészettel teljes. Azaz: Rúfus a szülőföld zárt világát egy gondolati