Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Zalabai Zsigmond: Szülőföldtől a világig

lyog, / forgószél farkát csóválva / az ugrásra kész homok” (Nyírség). A táj jellegzetességei — az akác, a bodza, a pacsirta, a jegenye, a rozs, a krumpli stb. — a legjobb Váci-versekben (azokban, amelyek mentesek a képileg megvalósítatlan idegen anyagtól, a kommentártól, a magyarázkodástól, a hagyományos allegóriaformáktól) túlmutatnak önmagukon, jelképes értelmet hordoznak, s így nemcsak az ábrázolásnak, hanem a költő filozófiájának is szerves eszközei. (Ugyanez vonatkozik a kettejük ábrázolta emberképre. Váci embere ugyanaz a nehéz léptű paraszt, mint Rúfusé. Könnyű lenne néhány jelző és metafora erejéig bizonyítani az ábrázolás hasonlóságát). S e filozófia lényege: a szlovák hegyi táj is, a Nyírség homokja is szenvedést terem. Rúfus Keresztlevétel című verséből idézzük:

E tájon, hol csak a szél próbálta levenni Jézust a keresztjéről, az ember szöges tenyérrel született mindig.

Szeretett földjére feszítve élt, halt.

Az, hogy a költő a megváltást „csak a szél”-lel kapcsolja össze (dezantropomorfizál), cselekvésképtelenségre, illetőleg az emberi erő lehetőségeinek nagyon is szűkös határaira utal. A „szöges tenyér”-ben és a „szeretett földre feszítés”-ben az a szenvedés fejeződik ki, melyet a költő a „mindig” határozószóval időtlenné, általánossá növeszt.

A „jődögélt” és „mendegélt” igék mesteri használatával, a jelenhez közeledés és régmúltba távolodás szimultán érzékeltetésével a sorvégen, kiemelt helyzetben álló „tízezer éves” jelzővel s a biblikus frazeológiával Váci Mihály is Így növeli végtelen idejűvé a szenvedést:

És jődögélt a Múltból két tehénke, mint Jelenések Könyvében szelíd szörnyek botolnak alkonyi felhőkön.

És mendegélt a Múltba két tehénke,

két emberi fájdalmat hurcoló, nyomorú váz; apostolok szemével nézték a világ szelídítő arcát, s görcsös lábukat már tízezer éves ritmus rángatta térdre csuklani.

(Mendegélt két tehénke]

A két költő tájélménye tehát azonos abban, hogy mindkettő a szenvedést mitizálja. Abban is egyeznek azonban, hogy a világ egyikük számára sem „siralomvölgy”, az általuk ábrázolt szenvedés szinonimái a nemzet alatti rétegek nagyon is konkrét történelmi-társadalmi valóságból adódó megpróbáltatásai. S hogy a szenvedést nem abszolutizálják, hanem a lét ellentétes erőinek egyikeként, drámai kontrasztként fogják fel, azt bizonyítsák a „kapaszkodás” gondolatát mitizáló alábbi sorok. A Rúfus-tól vett idézet indítása:

Szigorú, kegyetlen táj, te egy vagy énvelem, darócing: százéves verejtéktől tapadsz testemhez.

— még a szenvedésélményt erősíti, de a befejező sorok kétségbeesett elszántsága:

Már nem vetlek le.

Benned térek meg, nyugodni. S tovább ásni krumplidat, alulról, fekve.

— már a „kapaszkodás” gondolatát mitizálja, azt a — még az ember holtában is kísértő