Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Zalabai Zsigmond: Szülőföldtől a világig

szög minden egyes csúcsának a helyét, s képeivel — jellemző rájuk az élő-élettelen közötti áttűnés — egymásra tett hatásukat, kölcsönviszonyukat is érzékelteti. így lesz a nagyapa kezéből „két kopott ostornyél”, a rőzsehordó nénikéből „csontszekér, fájó taliga” (tárgyiasítás), és fordítva: a szélből — mint azt a Galagonyás daZban írja — élőlény, amely az ember „sajgó sebét nyalogatja jóságos és csöndes nyállal” (megszemélyesítés). Rúfus világában a természet, a tárgyak és az ember szervesen egybetartoznak, meghatározzák egymást; az ember a táj diktálta törvények szerint él, vállalja a rá mért kemény sorsot („A testről való megfeledkezésben, / Ö sors, téged követtünk. / És talpunkban nem éreztük / a tüskét. Mint egy hatodik ujj, / tenyerünkhez a kéreg hozzátartozott, / nélküle nem volt miénk. — Sors), tudomásul veszi, hogy a sors „Oly esztelen sújt, oly vakon, /, hogy sírni és gyötrődni is minek.” (Így van). Lemondás? Rezignáció? Ki érti ezt? Érti-e az ...

... ki a Karsztot látta, az égfaló, vicsorgó fogakat; partra hullt cápák faldosó pofája e táj: — tépődik rajta a paraszt.

Mint sovány íny: — vörös föld, pár arasz; azt is vihar, tenger forgatja-szántja. ínség oltára a rakott terasz: világ nem bánja — isten se szánja.

Soványka fű peng; — girbe-gurba fácska imádkozó gyökere, mint a vasfúró — a követ sisteregve vágja.

0, mi a sors, haza, ,iép?! — Mi maraszt, ember, hogy ott alkotsz, vársz a haláira, hol szádról nem kél csak szitok, panasz?

Az idézett szonett — közöljük gyorsan a félreértések elkerülése végeti — nem a szlovák költő, hanem egy közép-európai, még pontosabban egy magyar „tejtestvére’’ versei közül való. S bár a hegyvidék rajza akár Rúfusé is lehetne — olyan rúfusian hiteles —, van itt egy lényeges különbség. Rúfus nem kérdez, hanem tudomásul vesz: „A kenyérnek veríték itt az ára, / s kell még a hűség, így kívánja / a lyukas nyomor. Innen a vásár menekül. / Itt férfi kell, ki szótlan, mint a zuzmó, / kőből is morzsol egy csipetnyi lisztet, / s elég neki” (Hegyi szántó). Nem kérdez, hanem vállal — lényege költészetének a vállalás, a hit, az azonosulás —, s a szülőföld „szigorú” és „kegyetlen” jelzőihez hozzáteszi ezt is: „te egy vagy énvelem” (Hegyi lakók). S nemcsak a tájat vállalja, hanem annak embereit is: a gyermekkor „orkán-vert parasztjáét, a fuvarosokat, a pásztorokat, a „rőzsehordó néniké”-t, „az elnyűtt, kemény apákat / s az apró anyák”-at (Vallomás) s az „igáskocsis, vén nagyapát” (Genézis). Vállalása: kötődés a szülőföldhöz, kötődés annak népéhez. Vagyis — a mítosszal szemben — nagyon is a földön jár.

E kettős kötöttség magyar példái után kutatva, leginkább talán az imént idézett szonett költőjének, Váci Mihálynak az életműve kínálkozik. Mindketten a nemzetalattiság- ból indultak; lássuk, hová jutottak. Rá is jellemző, ami Rúfusra; az erős tájélmény, még pontosabban egy bizonyos táj vonzása. A realista színekkel megfestett Nyírség a legjobb Váci-versekben a tárgyaival, dolgaival, jelenségeivel beszél. Váci — megszabadulva a költészetének kezdetét jellemző idillikus-bukolikus látásmódtól — milyen beszédesen érzékeltetik ezt a puszta verscímek is: Az engesztelő táj, Nyugalmas táj (!) —. eljutott egy mélyebb és drámaibb tájélményig. Rúfus természeti-tárgyi-emberi világát az esettség mellett a kétségbeesett erőfeszítés, a nyers erő jellemzi. Megtaláljuk mindezt az érett Váciban is. Tájain az akác „gyökereit összekulcsolva, / a sziknek, lenn, imádkozik” (Akác), és „Gyökerüknél fájnak az árkok” (Május), mellettük „A fák sirató asszonyok” (Karácsonyi utazás); „Félénk megállók térdepelnek” (Ňem tart vissza) a „bibliai szegénységű tájakon” (Mendegélt két tehénke). De az esettség mellett ott a nyers erő ellenképei is: az imént még „imádkozó” akác „rostjai közt a görcsök érnek,

/ mint golyóban a robbanás” (Akác), és „Barna csíkos tigrisként / akácok közt sompo