Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Zalabai Zsigmond: Szülőföldtől a világig

port sem különíthető el mereven, hiszen néhány ponton érintkeznek is. A hasonló vonások leglényegesebbike alighanem az, hogy a nemzetalattiság élményétől megihletett költők lírájának egy rétege ugyanúgy találkozik a küzdés, a „kapaszkodás” mítoszával, mint az egyetemességre törekvők költészete. A nemzet alatti parasztság ugyanis, lévén évszázadokig lefojtott, leszorított, létformájában a küzdő ember típusa (a civilizált társadalmakból tekintve vissza, így is mondhatjuk: archetípusa), rokona a modern költészet sziszifuszi hőseinek, Enzensberger és Camus kőgörgetőjének. A nemzetnél is kisebb kategóriában való gondolkodás tehát sajátos módon nem az egyetemességtől való távolodást, hanem annak megközelítését hozta magával.

Az egybeesés persze korántsem teljes. A két költői vonulat „tartalma” (gondolat- világa, életérzése) ugyan találkozott, a formában (megjelenítésben) azonban továbbra is eltérésekre bukkanunk: a parasztsághoz kötődők lírájában kevesebb nyoma van a mítoszok inkonkrétságának, a tér- és idővonatkozások kiiktatásának — ezzel szemben valóságuk tipikus fényeiből építkeznek.

Közéjük tartozik a kortársi szlovák líra közép-európai rangú képviselője, Milan Rúfus is. Verseivel és a róla írott tanulmányokkal az utóbbi évek folyamán többször is találkozhatott az Irodalmi Szemle olvasója (1969/2; 1970/5; 1972/9; 1973/5). A figyelem indokolt: Rúfus életműve mint tipikusan egyedi (mélyen szlovák) és ugyanakkor egyetemes líra valóban odafigyelésre késztet. Versei — a tömörség adta feszültséggel — Közép-Európa hatalomból kiszorított nemzet alatti rétegének („Nem karddal vágtál testvér, / csak ekével”(!) — Történelemóra} a kapaszkodását, emberi tartását és életérzését jelenítik meg.

Mielőtt azonban költészetéről részletesebben is szólnánk, szükségesnek látszik megvonni a határvonalat mítosz és mitizálás között. Az előbbiről már megpróbáltuk kimutatni, hogy az az elvonatkoztatásokból, a tudat tényeiből építkezik, sajátossága tehát az inkonkrétság. A mitizálás viszont — úgy érezzük — egy kicsit más: noha tartalmában ez is a gondolat „megemelése”, súlyossá tétele, általános érvényű példázattá avatása, megjelenítésében, ábrázolásmódjában nem inkonkrét, mint a mítosz, hanem egy nagyon is sajátos, nagyon is tipikus nagyon is konkrét világhoz kötődik.

A konkrétságra törekvés bizonysága az is, hogy a Rúfus-versekben nem is annyira a lírai alany beszél, hanem a tárgyak-jelenségek-dolgok szólnak hozzánk a maguk „jelbeszédével”. Rúfus „beszélő tárgyai” szülőföldjének, a civilizációtól még nem vagy csak alig érintett egykori szlovák hegyvidéknek a világából valók. Verseiben önmagán túlmutató, jelképi értelmet hordoznak a hegyek: „a teremtő roppant üstökéi” [Hazatérés), a sziklák, a közéjük ékelt „keskeny szántók / törékeny billentyűi”, melyek zengenek, „mint egy / orgona este” fxxx), a petrencék, melyek „mint isten-ujjak, mozdulatlan állnak” (Hármasjogat), a kévékből rakott „szélpalota”, benne a „hajléktalan maradt, / szürke egér”-rel fGabonakereszt), a gyér termésű rozs, a krumpli, melyet „olyan gyöngéden kell kiszedni / a földből (...) Ahogy anyjából húzzák ki a gidát” (Október), a domboldalban megbúvó faházak tetői („sovány marhák háta / a bibliai hét szűk esztendőből” — (1951 karácsonyán), a sár a „kerekek ákombákomá”-val, a „parasztok szálkás, földbe rótt betűi”-vel. (Tavaszi jöldj, a juhocska, aminek „Az út szalagja megköti lábát” (Szénakaszálás), a szél, melynek „...seprűi seprik, / felseprik az alacsony eget” (Őszi ballada). S hogy a tárgyaknak és jelenségeknek Rúfus valóban azt a szerepet szánja, hogy mintegy önmaguktól beszéljenek, kommentár nélkül is kifejezzenek valami súlyosat, azt hadd bizonyítsa most a Közmondások című verse:

A kenyér az ember keresztje.

Oly rég tudta már, hogy a kévéket is kereszt formára rakta le a szúrós hátú földeken.

Élnek a közmondások.

Némán is beszélgetünk.

A félkereszt-kereszt asszociáció révén itt valóban „Némán is beszélgetünk” Rúfus érti s az olvasó számára is érthetővé teszi világa jelbeszédét (ezzel magyarázhatjuk, hogy lírája a legkétségbeesettebb pillanatokban sem ad talajt az elidegenedésnek), s e viszonylag zárt és szűk élettérben pontosan kijelöli a természet-tárgy-ember három