Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Zalabai Zsigmond: Szülőföldtől a világig

őket élettel.” A Sziszüphosz-mítosz tiszta formájában így „csak egy megfeszülő test roppant erőfeszítését látjuk, amint megmozdítja az óriás követ, löki, görgeti a százszor újrakezdett meredeken”.

Ezt a „roppant erőfeszítést” láthatjuk abban a modern költészetben is, amely főleg a „képzeletre” esküszik: az általános emberit keresve, egyetemességre törekedve olyan tudattartalmakat villant fel, melyek sok (esetleg minden) létformába behelyettesithetők. Ebbeli igyekezetében annyira megy, hogy — kultúrákat, mitológiai utalásokat, művészeti és történelmi allúziókat mosva egybe — egyetemes világkultúrát akar teremteni, mint például Pound vagy Eliot. Nem az életforma tényeiből építkezik, megjelenítései tehát inkonkrétak. Példaként idézzünk egy Enzensberger-versből is:

irgalmatlan ínség van a férfiakban, kik némán végzik azt, mi reménytelen, és mint a fű, kiküzdik a reményt, kacajukat, a jövőt, s görgetik, dühüket görgetik föl a hegyre.

(sisyphos idézése)

Kik ezek a férfiak? Mi az, ami reménytelen? Milyen reményt és milyen jövőt küzdenek ki? S miért dühöngenek? — tolulnak fel a kérdések az olvasóban. S a választ saját maga adja meg (saját maga kényszerül megadni), saját maga helyettesíti be a „tartalmat” a versbe. S amennyivel több (többjelentésű, általánosabb érvényű) ez a küzdés egy bizonyos konkrét küzdésnél, annyival kevesebb is: hiányzik belőle az egyediség, az egyszeriség, az a megkülönböztető sajátosság, amely fölmutatná, hogy az ember másutt és másutt más és más „köveket” görget.

S ez a „másság” a közép-európai költészet modern lírához való fölzárkózásának a másik — az előbbitől lényegesen elütő — útját jelöli ki. Ez az út nadrágszíjnyi sovány hegyi földek, homoktengerek és gazt burjánzó szikföldek között kanyarogva vezetett a „kapaszkodás”-mítosz egyetemességre is teret nyitó magaslataira. Az ide vezető ösvény első taposója a magyar irodalomban — még a múlt században — egy vézna, fekete hajú fiatalember volt, aki — a „Haza csak ott van, hol jog is van” dilemmáján töprengve — először kérdőjelezte meg a hivatalos haza- és nemzetfogalmat; majd követte őt — immár századunkban — egy nem kevésbé indulatos ifjú, a puszták népében fedezve föl egy nemzet alatti réteget. S mivel — mint arra már utaltunk — a nemzetfogalom Közép-Európában ritkán töltődött fel a nemzet valódi tartalmával, a hatalommal, másrészt pedig — az uralkodó osztályok visszaélései folytán — hamissá és történelmi hitel nélkülivé degradálódott, századunkban a Duna-táj költőinek egy része immár nem a nemzethez, hanem egy annál is kisebb kategóriához: a nemzet alatti réteghez, a parasztsághoz, annak „külön világához” és „külön kultúrájához” (Németh László) fordult ihletért. Annak az irodalmi mozgásnak tehát, amely a nemzetben gondolkodás egyeduralmát megszüntette, a huszadik század Közép-Európájában két erővonala alakult ki. így:

A fönti — egyetemes költői nyelvet beszélő — csoportba sorolható — hogy csak a magyar példáknál maradjunk — a Pilinszky-, Nemes Nagy- és Weöres-típusú költészet; a másikba az Illyés-, Juhász Ferenc- és Nagy László-féle líra egy bizonyos vonalata. A pontos határvonal persze nem vonható meg. A költészetben ritkák a tiszta képletek, annál gyakoribbak az átmeneti kategóriák, s természetesen a föntebb vázolt két cső