Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Zalabai Zsigmond: Szülőföldtől a világig
Zalabai Zsigmond szülőföldtől a világig Sokan leírták már, hogy Duna-Európa Írói a múltban — s paradox módon a legbuzgóbban éppen az egyetemes költői világnyelv megteremtésére törekvő időszakban, a XIX. század második felében és a XX. elején — a saját, a Nyugat számára nemigen érthető nyelvüket beszélték, nem az élettel, hanem csak a közép-európai élettel, illetve annak is főleg csupán egyetlen — számukra mindennél fontosabb — vonatkozásával, a nemzet problematikájával foglalkoztak. Nemzetet kell teremteni — ez a fölismerés vezeti a szlovák Ján Hollý, a lengyel Miczkiewicz és a magyar Petőfi vagy Vörösmarty tollát. Míg a hatalmat gyakorló s így létükben nem veszélyeztetett nyugati nagy nemzetek írói megteremtették (megteremthették) a maguk általános emberi létproblémákat modelláló műveit azalatt Duna-Európa „önmagával bajlódott”. A két irodalom eltérő jellege — Irányzatoktól, költői iskoláktól függetlenül — a múltban erősen kiütközött (a nyugati romantika sokkal romantikusabb, mint a nemzetébresztő, tehát „programos” keleti; a szimbolizmus befelő fordulása az embert nemzetébresztő, tehát „programos” keleti; a szimbolizmus befelé fordulása az embert keresi, Adyé a magyart — „Mit ér az ember, ha magyar?” — stb.), s nagyrészt még a jelenben is észlelhető, noha ellenkező törekvéseknek is tanúi lehetünk. Kiváltó okukról Tőzsér Árpád írt le figyelemre méltó gondolatot: „Közép-Európa térségében azok a kis népek »kapaszkodnak«, akik — lekésve az ókor nagy nyelvi integrációiról — úgy ébredtek nemzeti tudatra, hogy a nemzet ókori tartalmának, a hatalomnak már nem lehettek részesei.” (Az irodalom valósága, 150—151. 1.) Nem lehettek részesei a legel- keseredettebb erőfeszítések — 1848, tanácsköztársaságok — ellenére sem, s az imperializmus egyre inkább kiéleződő ellentmondásai idején így — hatalom nélkül — a nemzet fogalma fedezet nélkülivé vált, kiürült, szerepe egyre inkább csökkent — se csökkenéssel párhuzamosan megindult az erőfeszítés, hogy a mindeddig „nemzetben” gondolkodó Közép-Európa költői „emberiségben” gondolkodjanak, eltanulva a Nyugat egyetemes költői világnyelvét, illetőleg kialakítva a magukét. S ez az illetőleg a fejlődés két irányát jelzi. Az egyik: Közép-Európa modern költőinek nagy része úgy lett egyetemes, hogy „átugrott a saját árnyékán” (irodalmának hagyományain) — eltanulta és hibátlan akcentussal beszéli a modern lírai nyelvet, magáévá tette a századunk költészetét jellemző küzdés- és „kapaszkodás”-mítosz szókincsét. Megtehette — adva voltak e „tanulás” hatékony segédeszközei, köztük is főleg a két világháború, a pusztulás rémképei, melyek a nemzetben gondolkodás gyakran romantikus pátoszával szemben arra intettek, hogy a költő már-már szenvtelen pontossággal, „önmaga látványaként” mérje föl az ember helyzetét, tényszerű higgadtsággal jelenítve meg a drámait is. Tandori Dezsőtől idézzük: Már mocsarasodom. Ami különválik belőlem: süpped. Csak egészben nem férek át őnmagamon. (Már) Századunk költészetének jelentékeny része a küzdés mítoszát sugallja, s teszi ezt úgy, hogy a leggyakrabban (mint pl. Tandori is) a tiszta képletekhez nyúl, a teljes elvonatkoztatásokat keresi, konkrét történelmi helyzettől és társadalmi viszonyoktól függetlenített „hősöket”, küzdő archetípusokat, sziszüphoszokat idéz elénk. Albert Camus írja: „A mítoszok úgy vannak megalkotva, hogy a képzeletnek kell megtöltenie
