Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Bábi Tibor: Tűnődés egy monográfia és Lőrincz Gyula két rajzsorozata felett

Á sorozat megteremtéséhez szükség volt a történelmivé és társadalmivá bővült emlékezetre, ugyanakkor a mai élet és a mai ember ismeretére, de szükségeltetett hozzá az alkotó képzelet is, hogy a művész eleven emberi nyelven szóló arcokat teremtsen, hogy szinte szólni lehessen hozzájuk, s ők eleven emberi nyelven szóljanak áthidalva az évszázadok s a jelen tragikus szakadékát. Ez a vissza- és előrevetítés Lőrincz Gyula művészi tette. Az ő fölébe kerülése múltnak, jelennek és tragikumnak, a mélységből és elemésztő emberi fájdalomból az emberi nem öntudatának csúcsaira. Ez az ő szilárdsága, érzelmi kiegyensúlyozottsága, a történelem, a tragikum és a halál fölé szárnyaló optimizmusa.

Monumentalizmusa képesíti Lőrinczet az egymástól távoleső történelmi tények és események asszociatív művészi összekapcsolására. A középkor nagy forradalmi megmozdulásában tapasztalt népi-nemzeti összefogás olyatén való ábrázolása, hogy azt a proletár internacionalizmus történelmi előképének tekintsük, olyan előre- és vissza- vetítés tehát, mely egyértelmű az aktív hagyományteremtéssel.

Lőrincz Gyula saját szavai szerint: „... magukat kegyetlen sorsuktól megszabadítani tudóknak akartam ábrázolni ezeket az embereket, akik elpusztíthatatlanok, mert tovább élnek utódaikban és harcostársaikban — a mi kortársainkban. Második rajzsorozatommal ezeknek a harcos kortársaknak szándékoztam emléket állítani.“ Tehát monumentalizmus a szó klasszikus értelmében, bár a sorozatok egyes rajzai a szokványos méretekre zsugorodtak, sorozatokba rendezésükkel és intenzív totalitásra való törekvésükkel azonban monumentális arányokat érnek el alkotásai. A szubjektív emlékezet és a történelmi és társadalmi valóság lényegét kiszűrő emlékképek átlépik és meghaladják a század modern művészi törekvéseinek szubjektivizmusát; nagyszerű példa erre a Dózsa György katonái című sorozat, de a hazai közönség számára érthetőbb a Kosúti sortűz. A szubjektív emlékezet és objektív ismeret ebben is eszmei jelentőségű hagyományteremtő erővé szintetizálódik. Ez monumentalizmusának lényege, mely a különösség esztétikai kategóriáján belül érvényesül alkotásában. A lukácsi értelmezés szerint „a Közép, amelyet a műalkotás a szobjektivitás és objektivitás, a jelenség és lényeg harmonikus szintézisét kialakító funkciója során beteljesít, azt mutatja, hogy benne mind az egyediségnek, mind pedig az általánosságnak meg kell szűnnie és különösséggé kell emelkednie“.

Lőrincz Gyula ugyancsak a „Bevezetőül“ írt soraiban ezt a vallomást találjuk: „A halottak között volt szülőfalumból a fiatal 17 éves Gyevát Jani, Kosútról Zsebka Sanyi és Thurzó István, ismerősök, meg lehetne rajzolni őket úgy, hogy a még ma is élő tanúk felismerjék arcukat, de akkor már csak ők lennének, pedig mártírságukkal túlnőttek önmagukon. A kosúti véres pünkösd, Orgovány, Radotín, Most, Duchcov, Vöröskő, Korompa és sok-sok tragikus állomás az osztályharc golgotájának szimbóluma lett.“

És ezen a ponton értjük meg Lőrincz Gyula művészetének modern, korszerű és pártos jellegét, melyben a külsőnek és bensőnek, a lényegnek és jelenségnek az esztétikai tételezés által megkövetelt egysége meghatározza e két egymással szorosan összekapcsolódó oldalukat, s a különösség kategóriájának jegyében tényleges harmóniát teremt az ábrázolt valóság ellentéteinek és tragikumának ellenére is.

A kosúti sortűznél Major István történelmi alakjának arconásai még fölismerhetők, de a további mozzanatokban már szükségszerűen a fokozottabb absztrakció eszközeivel él, Gyevát Jani, Zsabka Sanyi, Thurzó István, a halottak és sebesültek már túlnőnek önmagukon, s maga a kosúti véres pünkösd is valóban az osztályharc golgotájának szimbólumává emelkedik. Tehát a fokozottabb absztrakció a festő totalitásra törekvése révén finom vonalaival, tusfoltjaival, az osztályharc következményeinek tragikumával s e tragikum és halál fölé emelkedő optimizmus fáklyalángjával a klasszikus értelemben vett szimbolizmus művészi eszközeit meghaladó teljesítményt nyújt. Az expresszív hatás fokozására szüksége van a festőnek a deformációra, a részletek ugyancsak szimbolikus jellegű elhanyagolására, de ugyanakkor összemarkolására is. Alakjainak csaknem mindenütt hiányzik a lábfeje, szükségszerűen a föld, és lábuk alól a szilárd talaj is, és ez a hiány társadalmi és fizikai létbizonytalanságukat fejezi ki. A deformált kéz, az ökölbeszoruló kézfej, a megnyúlt alak ismét saját társadalmi és történelmi létük és létbizonytalanságuk fölé ágaskodó egyedek és tömegek forradalmiságát vetíti elénk. Az ábrázolt és átlátott jelenség nem az egyes ember és jelenet, de maga a történelmi