Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Turczel Lajos: Kós Károly pályája és példája
Turczel Lajos Kós Károly — akinek 90. születési évfordulóját a múlt év végén a romániai magyarokkal együtt ünnepelte meg az egész magyarság — a XX. századi magyar szellemi életnek egyik legérdekesebb és legvonzóbb alakja. A századelőnek abban a szellemi és művészeti forrongásában érik emberré és művésszé, melyben a Nyugat első nagy nemzedéke is kialakult. Építészmérnöknek tanul, és 27 éves korában már a legjobb hazai építészek között tartják őt számon. Az építészetben olyasmire vállalkozik, mint a zenében Bartók és Kodály: a népi építészet hagyományának, az „építészeti népkincsnek” felhasználásával akarja megteremteni a korszerű építészeti formanyelvet. Csodálatosan felívelő építőművészi karrierjét az első világháború töri meg: 1918 végén otthagyja Budapestet és az Iparművészeti Főiskolán felkínált katedrát, mert úgy érzi, hogy a romániai kisebbségi magyarság körében van a helye. Építészként már nem végezhet nagy munkákat, de a romániai magyar szellemi életnek egyik legszorgalmasabb és legsikeresebb alakítója, szervezője, mondhatnánk így is: építőmestere lesz. Kós 1883-ban Temesvárott született szepességi eredetű családból. Temesvárhoz csak a születése köti, mert a családja még az -ő zsenge gyermeki éveiben Nagyszebenbe, onnan pedig Kolozsvárra költözött. A gimnáziumi tanulmányokat már a kolozsvári református kollégiumban végezte, ahol ebben az időben — a 67-es politikával dacolva — kurucos és negyvennyolcas szellemben nevelték az ifjúságot. Azzal a tájjal, melynek később egész emberi és művészi egyénisége kialakulásában meghatározó szerepe lett, hetedikes-nyolcadikos gimnazista korában találkozott először. A népművészeti telített- ségű Kalotaszeg volt ez, amelynek „pompás magyarjait” és népviseleti ékességeit Ady Endre is forró szeretettel énekelte meg A Kalota partján című versében. A műegyetemet Kós Budapesten végzi, ahová a kedvéért a családja is felköltözött. Már egyetemistaként figyelemreméltó sikereket ér el, építőművészeti pályázatokon és kiállításokon díjakat nyer. Tanulmányai befejezése után (1907-ben] néhány hónapig ismert építészek irodájában dolgozik, de 1908-ban már önálló építészeti irodát nyit. Ekkor, a nekiindulás éveiben, 1908—1914 között születnek meg azok a kiemelkedő alkotások — az óbudai református templom, a zebegényi római katolikus templom, a budapesti állatkerti pavillonok, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum stb. — melyeket az új utakon járó fiatal művész egyedül, vagy a vele hasonló elveket valló barátaival (Zrumeczky Dezsővel és Jánszky Bélával) együtt tervezett. Kós építőművészi profiljának formálódására kétségtelenül nagy hatással volt a korabeli szecesszió áramlata, melynek egyik fő törekvése a nemzeti művészet formanyelvének a népművészet segítségével való megteremtése volt. A magyar építőművészetben ezt a törekvést a századforduló nagy építésze, Lechner Ödön valósította meg először. Lechner nemzeti stílusának megvolt azonban az a hiányossága, hogy a magyar népmű- szet vonatkozásában csak az ornamentikára támaszkodott, a népi építészetnek csak ezt az elemét ismerte. Kós Károly volt az, aki — Bartókék népzene-kutatási programjához hasonlóan — a népi építészeti hagyományt teljes gazdagságában tárta fel, és — ami a szecesszión erősen túlmutató vonás: — az „építészeti népkincset” nem szerkezeten kívüli elemként, hanem szerkezet-alkotóként használta fel. Kutatási területe Kalotaszeg, majd egész Erdély volt, és — ami megintcsak Bartókékkal rokonítja őt: — érdeklődése a magyar népi építészet mellett a románra és a szászra is kiterjedt. Szerinte az erdélyi népi építészet alakulására a középkori gótika, illetve annak hosszú időre konzerválódott helyi változata gyakorolt döntő hatást. A Kós Károly pályája és példája
