Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Bábi Tibor: Tűnődés egy monográfia és Lőrincz Gyula két rajzsorozata felett

vészét nem a közvetlen valóság ábrázolásán alapul, hanem azokon az emlékképeken, amelyek a valóságból kiszűrik a lényeget.“ Gauguin az impresszionizmust bírálta, mely „kizárólag a szemhez szól, márpedig a gondolat és az érzés szépen megfér az emberi formákkal. Minden képzőművészeti alkotás kifejezheti a lelki hangulatokat is“. Vaszi- lij Kandinszkij az absztrakt festészet nevében a kozmikus törvényekre hivatkozott: „Az absztrakt festő ösztönzéseit nem valamilyen tetszőleges, tenyérnyi természettől kapja, hanem a természettől a maga egészében, mindannak sokrétű megnyilatkozásából, mely a művészetben summáződik és alkotássá érik. Ez a szintétikus alap keresi a maga számára a legalkalmasabbnak tetsző kifejezési formát, ez a — tárgyiatlanság. Az absztrakt festészet szélesebb, szabadabb, tartalmasabb, mint a tárgyias.” A szürrealizmus apja, Guillme Apollinaire épp a tudományos gondolkodás eredményeire hivatáozva támogatta a különféle modern festői iskolák törekvéseit: „Manapság a tudósok már nem ragaszkodnak az euklideszi geometria három dimenziójához. A festők, és ez természetes, intuíciójuk révén maguktól jöttek rá arra, hogy foglalkozniuk kell a lehetséges új térbeli fogalmakkal, s ezt a modern műtermek nyelvén, röviden az általánosságban, a negyedik dimenzió fogalmával jelölik.“ így jut el a kubizmus megfogalmazásáig, mely szerinte már nem az utánzás művészete, „hanem olyan ábrázolást jelent, mely a művet az újraalkotás szintjére emeli. A festő az eléje táruló vagy újrateremtett realitás ábrázolása során a háromdimenziós hatást bizonyos fajta térmértannal juttatja kifejezésre“. Egyébként Apollinaire a különféle szélsőséges iskolák titkos célját abban látja, hogy „tiszta festészetet“ teremtsenek, s a természetelvűség alapján bizalommal tekint a fejlődés elé: „Ez a festészet még gyermekcipőben jár, s nem is annyira absztrakt, mint amilyenre ez az irány törekszik. A festők nem távolodnak el a természettől, sőt türelmesen faggatják titkait: jelölje ki számukra az élet ösvényeit.“

Amint látjuk, a festészet területén ugyanaz a folyamat zajlott le, mint az irodalomban. Az egyes szaktudományokban elért felfedezések, kezdve a lélektani kutatások eredményeivel, Einstein relativitáselméletén át az eredményes nyelvtani kutatásokig, máról holnapra új filozófiai iskolák és azoknak megfelelő esztétikai elgondolások születtek. így a freudizmustól a strukturalizmusig ezeknek megfelelő művészi gyakorlat és stílusirányzatok jöttek létre. Ez is csak azt bizonyítja számunkra, hogy az egyes művészeti irányzatokat nem lehet kivonni az illető kor társadalmi kapcsolataiból. Még az izmusokat és elburjánzó egyéni stílustörekvéseket sem. Nem a metafora, szimbólum, asszociáció, expresszív formák ,a jel vagy a struktúra a bűnösök, de maga a polgári társadalom bomlása. A stílusirányzatok sokfélesége ennek a produktuma.

A lapos stílrealizmus maga is izmusok korának terméke, még akkor is, ha bizonyos technikai tökélyre viszik. Szabolcsi Miklós Jel és kiáltás című munkájában figyelmeztet arra, hogy „bizonyos irracionalista, idealista filozófián alapuló művek mintegy álcaként, fegyelmező modorként, elegáns, vasalt ruhaként viselik a realista stílust. Ezért a realista forma, a realista stílus önmagában még nem értékmérő, nem minősíthető, csak a realizmus teljessége, a világ bonyolult összefüggéseinek intenzív totalitásában történő ábrázolása lehet mérvadó. Figyelmeztetését számunkra, a ml szellemi restségünk számára is fejbekólintó, ébresztő mondattal zárja le: „Csak a gondolkodásbeli kényelmesség és a kispolgári ízlés kapaszkodik bele első pillantásra átlátható, kényelmes formai kritériumokba." (Az irracionalizmust leplező stílreallzmus példájaként Camus irodalmi termékeit hozza fel a szerző.)

Lőrincz Gyula festészete, amit indulása idején rövid és átmeneti időre a konstruktivizmus és színkonstruktivizmus, tehát a természetelvűségre épülő absztrakt törekvések és a modern építészet szociális követelményei ihlettek, visszatért a figuratív festészethez, az emberábrázoláshoz; s ha rövid időre súrolta is az expresszionízmus határait, megmaradt a már témaválasztását is jellemző világnézeti alapokon, s a realizmus koncepciója mellett. Mint Szíj Rezső írja: „Alakjai sohasem szemlélődnek, hanem mindig cselekszenek.“ Tehát mindig a termékeny lessingi pillanatat ragadja meg a festő, s ennek — hogy Lukácsot idézve pontosan jellemezzük: — „egy defetisizáló tendencia az alapja; a változatlanság helyett a mozgást akarja megragadni és ezzel egyidőben az egyes elszigetelt aspektus helyett a konkrét meghatározások mozgalmas totalitására tör.“ Ennek bizonyítéka az is, ahogy Szíj Rezső megállapítja monográfiájában, hogy „közeledik a natúréhoz“. Ugyanakkor képeinek jelképi ereje, sejtelmes- sége, a képzelet segítségével létrejött formák alkalmazása révén, (szimbólumok, deformációk, fokozottabb absztrakciók stb.) mindenkor megteremti a vizuális meghatá