Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Bábi Tibor: Tűnődés egy monográfia és Lőrincz Gyula két rajzsorozata felett

rozottság és meghatározatlanság terét, de ilymódon fejezi ki önnön állásfoglalását is az ábrázolt világhoz és témáihoz. Líraiságának és expresszivitásának titka: a pártosság, mely kizárólag festői, művészi eszközökben, s csak esztétikailag megfogalmazható eszközökben nyilvánul meg. így éri el Lőrincz József Attila, Pablo Neruda s általában a modern szocialista költők alkotásának szintjével analogikus szintet.

Nagy — s talán halvány körvonalakban vázoltam a modern festészetnek az irodalom fejlődésével analogikus mozgását és kialakulását. Ennek ellenére látjuk, itt is, ott is ellentétes törekvések hatnak, bomlás és formarombolás, de ezen belül határozott törekvéseket is látunk új stílus- és formateremtésre.

Annak idején Thomas Stearns Eliot a szabad verssel kapcsolatban több ízben is kifejezte azt a véleményét, hogy csak a rossz költő üdvözölhette, mint a formától való szabadulást. Ö maga a holt formák elleni lázadásnak tekintette, előkészületnek az új formák megteremtésére, vagy a régiek megújítására. Így tulajdonképpen a költészet belső egységét hangsúlyozta, mely egyaránt jellemző minden igazi költészetre szemben a formai külsőségekben megnyilvánuló egységgel, mely az egyes műfajokat jellemzi.

Applikálható-e Eliotnak ez a megállapítása a festészetben lezajlott formarombolásra, s ha igen, mennyiben? És mennyiben applikálható Lőrincz Gyula festészetére? Szíj Rezső már többször idézett monográfiájában csaknem az Eliot megállapította igazságig jut el Lőrincz Gyula képeivel kapcsolatban: „A ma művésze ő abban is, hogy kife- jezési eszközeit az ún. korszerű formakincsből meríti, ami megint csak azért lehetséges, mert életérzésével lüktet a mában. Forrongó korszakban él, amelyben minden bizonytalanná vált, s a reformer szándék legszívesebben lángba borítaná a csődbe jutott jelent, hogy újat teremtsen helyébe. Azért robbannak fel a formák, mert bomlik a világ, azért torzulnak el az alakok Lőrincz Gyula képein, mert tisztább érzésekért, új világszemléletért, összefüggésekért folyik a küzdelem.“

Kifogásunk a fenti megállapítás ellen az, hogy nem reformer szándék, hanem a forradalmár szándéka borítja lángba a csődbe jutott jelent. Szíj Rezsőnek ugyan igaza van abban is, hogy alakjai mintha örökös bizonytalanságban élnének, de a végzet- szerűség fogalma, Lőrincz művészetének a rémület lírájává való avatása,' alakjai balladaszerű vonásainak magyarázata már erős félreértés, még akkor is, ha az 1939-es Sebesültet és Merengőt, az 1944-ben született Rohanót és az 1947-es Pusztai kiáltványt hozza fel példának. Mert nem az érzelmi kiegyensúlyozottság hiányzik képeiből. A háború apokaliptikus őrületét, a történelmi és társadalmi lét konfliktusait és kiegyensúlyozatlanságát tükrözi művészete, tehát az objektív valóságot, a legszilárdabb és leghatározottabb világnézeti alapon, ugyanakkor a szenvedő emberiséggel való együttérzéssel. Mert ml más éppen a Kassák Lajos méltatta Emlékezés című grafikai album, mint a leghatározottabb tiltakozás a háború apokaliptikus őrülete ellen, vagy mi más a Soha többé háborút című 1946-ból származó plakátvázlat, ha nem a legszilárdabb érzelmi kiegyensúlyozottság és állásfoglalás példája. Az 1931-es Éhségfelvonulástól a Pusztai páron (1969) át a Dózsa György katonái és a Kosúti sortűz című sorozatig ugyanaz a szilárdság, együttérzés és logika érvényesül minden alkotásban. A ballada szerű vonások magyarázata valahol másutt keresendő. Épp abban, hogy mindig és mindenkor időszerű, tehát mindig közismert társadalmi, történelmi vagy politikai eseményekhez fűződnek művészi mondanivalói. Innen ered szűkszavúsága, látszólagos homályossága is, mert minek mondjon el olyasmit, ami úgyis közismert, s ezért inkább a deformációk és a jelképi sejtetés révén lényegig hatoló emberi és társadalmi valóságokat tár fel. Az alakok óriási, vertikális megnyúlása és a táj, a horizont végtelenné nagyítása nem a feszültséget növelő „beállítás“, különösen akkor nem, ha magános alakokat vet vászonra, hanem a társadalmi és emberi valóság lényegét feltáró ábrázolás, mely a polgári rend teremtette létbizonytalanság, a háborúkat előidéző anarchia elleni tiltakozást, az elnyomottaknak társadalmilag és történelmileg determinált sorsuk fölé ágaskodását fejezi ki. Tehát forradalmi elszántságot és tiltakozást az ismert és pontosan megfogalmazott történelmi és társadalmi lét ellen. És épp ezért nem pesz- szimista ez a művészet; mozgalmas kompozíciói, gondoktól gyötört alakjai a halál és megoldhatatlannak látszó tragikus helyzetek fölé emelkednek. Ebben rejlik Lőrincz Gyula művészi lényeglátásának logikája és dialektikája.

E meggondolások után most már visszatérhetek írásom kezdetén felvetett kérdésemre, amit Ladislav Saučin megállapítása támasztott bennem: a Dózsa György ka-