Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Bábi Tibor: Tűnődés egy monográfia és Lőrincz Gyula két rajzsorozata felett

tővé és szükségszerűvé teszi a képzelet segítségével létrejött kifejezőeszközök alkalmazását. A szimbólum, a stilizálás, a művészi absztrakció és deformáció az abszurd képekig bizonyos mértékben összeegyeztethető a realista művészet koncepciójával.

A képzetet nem kizárólag az érzéki benyomás, érzet eredményének tekintjük, de mint fentebb jeleztem, az észlelés formájának. Így az érzelmet is a világnézettel kapcsolatos életérzés formájának kell tekinteni. Ez annyit jelent, hogy a képzet párhuzamos formája az észlelésnek, mely az emberi gyakorlat és történelem folyamán alakult ki. így értelmezhetjük Marx Gazdaságfilozófiai füzeteinek már közismert megállapítását: „Az öt érzék kiképződése az egész világtörténelemnek munkája”. És nála is megvan ez a párhuzam: „Mert nemcsak az öt érzék, hanem az úgynevezett szellemi érzékek, a gyakorlati érzékek is (akarat, szeretet stb.), egyszóval az emberi érzék, az érzékek emberi volta csak a maga tárgyának létezése által, az emberiesült természet által van“.

A szeretet természetesen érzelem, s így a zárójelet az érzelmek egész sorával tölt- hetnénk ki.

Ha Marx szerint az érzéket — a fenti értelmezés szerint az érzelmet is — gyakorlati érzéknek fogjuk fel, akkor valóban eljutunk az akaratig, s kiderül, hogy jóval megelőzte az újabb kutatások eredményeit, amelyek szerint az érzelem az ember belső erőit mozgósítja, erősíti motivációit, s ezen a területen így vezérlő szerepe van.

Az érzelmek aktivitása a művészi alkotómunkában is megnyilvánul. Tény, hogy ösztönzik az embert, s a művészi alkotásban — a külső és belső világ tükrözésében — elsősorban értékelő funkciójuk érvényesül. Így az iróniától a humoron és belső harmónián át a tragikumig jutunk, de ezek már nem érzéseket jelölő fogalmak, hanem a sokféle érzelmet tükröző-értékelő funkciójuk alapján általánosító kategóriák. A műalkotásban ugyanakkor szükségszerűen érvényesül a világnézettel kapcsolatos életérzés és érzelem dialektikája — párhuzamosan az észlelés és a képzet dialektikájával. Épp ezért rendkívül igaznak érzem Pogány ö. Gábor Lőrincz Gyulával kapcsolatos megállapítását, hogy: „Képei azért rendelkeznek olyan lenyűgöző erővel, mert a téma vázát keresik, s szinte ellenállhatatlanul lendületes egységbe vonják össze a részleteket“.

Lukács György szerint: „... a külső vizuális meghatározottság által keltett hatásnak szükségszerűen a belső emberi-lelki meghatározatlanság felel meg, mely... objektíve semmiképpen sem meghatározatlan, hanem egy művészileg konkrétan körülhatárolt mozgástéren belül marad. Azok a művek, amelyekből ez a mozgástér teljesen, vagy messzemenőkig hiányzik, minden esetleges technikai tökélyük ellenére is üresen hatnak, míg másrészt a legnagyobb alkotásokra jellemző, hogy a belső meghatározatlanságnak ez a mozgástere szélesebb körű és energikusabban mutat a mélybe, mint az átlagos műveknél. Ebben nem kell éppen Hamletre vagy Faustra gondolni; a képzőművészetekben sem lehet véletlennek tulajdonítani, hogy ezek a tendenciák éppen LeonardOnál, Michelangelónál és Rembrandtnál észlelhetők a legvilágosabban.”

De Lukács György azt is kifejti, hogy: „... a túlzott vizuális meghatározottság szintén komolyan fenyegeti — főként elszegényedéssel és kiszáradással — a meghatározatlan bensőséget“.

A képzelet segítségével létrejött formaeszközök jellegüknél fogva kiküszöbölik a túlzott vizuális meghatározottságot. A stílrealizmus technikai tökélye ellenére is valóban elszegényedéssel és kiszáradással fenyegeti a festészetet, s általában a művészeteket. Ezért a realista koncepció és a modern formák szintézise lehetséges és szükségszerű is, nemcsak az elszegényedés és kiszáradás elkerülése, de a Michelangelo, Leonardo és Rembrand óta eltelt idő és világképünk megváltozása miatt is. Az utóbbi a tudat térhódítását jelenti: kifejezni nemcsak azt, amit látunk a világból, de azt is, amit tudunk róla. Ugyanakkor valóságunk új jelenségei: a civilizáció, az ipar vívmányai, a tudomány eredményei és a társadalmi válságok viharai új érzelmi reakciókat váltottak ki, de ugyanakkor új világnézetet és életérzést Is teremtettek. A festészetben pedig az impresszionizmussal és az utána következő posztimpresszionizmussal kezdődően sokféle s egymásnak ellentmondó stílusirányzat bontakozik ki. Jelentős képviselőik közül mindegyiknek megvan a maga részigazsága. Paul Cézanne szerint „Amit látunk, az nem igaz, elszökik, szétszóródik. A természet mindig ugyanaz, de abból, ami előttünk megjelenik, nem marad meg semmi. Művészetünknek a természet állandóságának látszatát kell kölcsönöznie”. Maurice Denis pedig már nyíltan kimondja: „A mű