Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Bábi Tibor: Tűnődés egy monográfia és Lőrincz Gyula két rajzsorozata felett

expresszionizmus közvetlen hatásának tulajdonítja, inkább a nyugati kortársak törekvéseivel rokonítja, bár a nyilvánvaló eltérésekre is utal. Szíj ugyanakkor megállapítja, hogy festőnk a magyarországi realizmus hagyományaihoz is megtalálta a kapcsolatot, és 1936-os kiállítása után kritikusai szovjet hatást is felfedeztek akkori képein; s Lőrincz Gyula nem tagadta, hogy a szovjet művészetben történt 1928 utáni változások őt is ösztönözték.

Kétségtelen, sok mindenkitől tanult. Megismerte az európai festészet hagyományait és modern törekvéseit, de igazi tanítómestere a huszadik század valósága volt, minden tekintetben újat hozó korunk, és a két világháború vihara.

Hogyha művészete rokonítható Goyáéval, akkor az feltétlenül a körülmények hasonlóságából ered, nem külsődleges stílushatásból, s ha Rudnay Gyula és Tornay János tematikájára emlékeztet képeinek tartalma, ez is inkább életkörülményeivel magyarázható, hiszen Szíj Rezsőtől tudjuk, hogy Lőrincz Gyula gyermekkorában éveken át az Alföldön élt. És Munkácsy két tanítványa ugyancsak az Alföldön, Hódmezővásárhelyen működött, s mint a hódmezővásárhelyi kör művészei tudatosan választották a pusztát festészeti tárgyul.

Lőrincz Gyulát nemcsak alföldi emlékei befolyásolták témaválasztásában, hanem csallóközi és mátyusföldi élményei is. A kelet-szlovákiai síkságokat is bejárta. Ezért alakjai, ahogy Ladislav Saučin jellemzi őket — „úgyszólván kivétel nélkül munkásemberek, férfiak, nők, gyermekek, és gyakran hazánk déli rögeihez kötődő úgynevezett kétlaki munkások“. így érthető, hogy a puszta és sík tájak gyakran alkotják alakjainak hátterét, s mint Szíj Rezső írja: „...több képe a tanyavilág motívumaival gazdagodott.“

Ellentmondás feszül a művész és a valóság viszonyának két megfogalmazása között. Az első: „Lőrincz Gyula mint művész is közéleti érdeklődésű ember, és kezdettől fogva erősen kötődik a valósághoz. Nem menekül a megszépítő múltba, s nem áltatja magát a rózsaszínre festett jövővel. Már a pálya kezdetén született képeiben is az érzelmi hangsúly volt az elsődleges, olyannyira, hogy ez sarkallja a művészt monumentalitásra, miközben a szociális tartalmat és az anyagszerűséget (Éhségfelvonulás, 1934J, valamint a festőiséget is harmóniába olvasztja“.

A másik megfogalmazás pedig így szól: „Lőrincz művészete kezdettől fogva a látomásra épült. Neki a valóság, akár a külvilágra gondoljunk, akár a belülről fakadó lelki indításra csak arra jó, hogy érzéssel telítse a gondolatot, ez látomást szüljön, s az így kialakult belső kép kerüljön vászonra“.

Tudnivaló: az 1946-ban megjelent „Emlékezés“ című grafikai albummal kapcsolatban a számunkra oly rokonszenves Kassák Lajos is hasonló ellentmondással fogalmazta meg igen szép méltatását: „ . -. Nem a valóság tükröződése ez, de esszenciája a valóságnak ...“ Ha esszenciája, tehát lényege, akkor szükségszerűen tükröződése is. Egyébként teljes és kimerítő jellemzést nyújtott Lőrincz Gyula rajzsorozatáról; valóban: „a háború apokaliptikus őrületéről beszélnek vonalai;“ valóban: „...nem pillanatnyi impressziók ezek a rajzok, inkább a meghatott és elborzadt lélek jegyzetei a grafika eszközeivel és abszolút művészi igényességgel“.

De térjünk vissza a látomás problémájára.

Ha a látomás olyan képzőművészeti (vagy költői) kép, mely a valóságot híven visz- szaadja — és itt nem a naturalisztikus utánzásra gondolok, hanem inkább Pogány Ö. Gábor említette motívumokra, — „melyek az anyag és jelenség rejtett lelkét határozzák meg“, akkor minden rendben van. De létezik-e egyáltalán így jellemezhető látomásszerű belső kép?

Picasso Kahnweilerrel folytatott bizalmas beszélgetésében egyszer elpanaszolta: „Én tulajdonképpen nem tudok képet csinálni. Valamiféle elképzeléssel látok neki, de mindig valami más jön ki belőle. Kicsoda tulajdonképpen a festő? Gyűjtő, aki úgy szerzi be gyűjteményét, hogy olyan képeket fest, amelyek idegen emberek otthonában tetszenek meg. így kezdem, s mindig valami más jön ki belőle“.

A festőre vonatkozó szkeptikus megjegyzés ellenére is értékes vallomást kaptunk, mely az alkotás pszichológiai folyamatát jellemzi. Ha van is a művésznek ilyen belső képe, vagy elképzelése, abból mindig „valami más jön ki“. A kép alkotás közben nyer határozott körvonalat, s az ecsetkezelés, rajztoll, vagy más technikai eszköz is determinálja a művészi szándék megvalósítását, nem beszélve magáról a művészi alkotás