Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Bábi Tibor: Tűnődés egy monográfia és Lőrincz Gyula két rajzsorozata felett
feladata. „Az egész emberi miliő” színeinek rendezője akart lenni, a kollektivitás igénye, vállalása a szociális és szocialista törekvések megvalósítását jelentette az építészetben és városrendezésben. Nem zárta ki ugyan a színigényeknek képkeretek közti megválaszolását, de nem is elégedett meg csupán e képkereteken belüli lehetőségekkel. A megfogalmazásban nyilvánvaló ellentmondás rejlett, mely az építészeten kívüli képzőművészeteket autonómiájuk elvesztésével fenyegette, s nem a technikának rendelte volna alá őket, hanem a puszta dekorativizmusnak. Igen. Ma már mindez nyilvánvaló, de akkor? Akkor? Ki ne érezné a megfogalmazás mögött Le Corbusier, Peter Behrens, Walter Gropius és mások világszerte csúcseredményekre törő célkitűzéseit, melyek végül a konstruktivizmus esztétikai szándékokat mellőző elméleteiben nyertek végleges megfogalmazást, természetesen az építészet területén, ahol a vas és üveg, később a vasbeton és üveg szorította ki a hagyományos építőanyagokat. így természetes, hogy az építészetben az anyagszerűség, a rendeltetésének megfelelő konstrukció, s az ebből eredő funkcionalizmus elve uralkodott el. S a szépség? Walter Gropius, a weimari, később a dessaui Bauhaus vezetője szerint a technikai célfunkció és az arányok teljes harmóniája teremti meg a szépséget. Nem térek ki részletesebben az orosz szuprematizmusra, vagy Picasso kollázsteremtő időszakára, sem a bécsi Ma, vagy a magyarországi Dokumentum és Munka elméleti közvetítő szerepére, Kassák Lajos képarchitektúrájára sem. Malevics szupre- matizmusa, mely az építészetben konstruktivizmussá fejlődött, nagy szolgálatokat tett ugyan az építészetnek, az alkalmazott művészeteknek és az iparművészetnek, de a szó szoros értelmében vett festészetre végül is kiábrándítóan hatott. Maga Malevics eljutott az abszolút nullpontig, az absztrakt festészet olykor elrettentő példájaként emlegetett fekete-fehér négyszögig. Elméletéből és gyakorlatából ugyanakkor az autonóm festészet számára végzetesen nihilista következtetést von le; „ne legyen többé szó festészetről, a festészet bizony túlélte magát, és ma a festő sem más, mint előítélet a múltból“. A színkonstruktivizmus elmélete az élet filozófiai és gyakorlati értelmét, ugyanakkor a művészi kibontakozást kereső diákember rokonszenvét felkeltette ugyan, de nagyon ideiglenes jelenségnek bizonyult nála. Már Vaszary János tanítványa volt, akit fiatalos lendülete alighanem meghatott, de maga a színkonstruktivizmus eléggé hidegen hagyta. Egy nap mégis elment a Bauhausba, s ottani tapasztalatai felkeltették érdeklődését. Visszatérése után ajánlatot tett a mindenképpen tehetséges Lőrincz Gyulának: — A tanársegédem lesz. A színkonstruktivizmusból időközben kiábrándult Lőrincz Gyula akkor esett csak zavarba: — Én — én visszatértem a figuratív képekhez. Vaszary János végigmérte az új művészi célok felé forduló, töprengő fiatalembert, s újra kimondta a döntő szót. Most már visszavonhatatlanul: — Akkor is a tanársegédem lesz! És az lett. Annak ellenére, hogy visszatért a figuratív képek festéséhez: az emberhez, s így világnézeti, illetve baloldali politikai orientációjának megfelelő társadalmi problematikához. Véget ért egy lázas keresés időszaka. A konstruktivizmusnak és színkonstruktivizmusnak, ha összeegyeztethetetlenek is a festészet specifikumával, van mégis egy rokonszenves vonása, a funkcionalizmus. A festészetnek, ha nincs is közös közvetlen gyakorlati célja, mégis van funkciója — egyaránt szól az emberi értelemhez és az emberi szívhez. Tehát emberi tudatot és életérzést változtat. Csak így és ezért lehet művészet. Miféle hatások alatt fejlődött Lőrincz Gyula? A monográfia szerint épp tanítómesterei — Harmos Károly és Vaszary János — hatott rá a legkevésbé, pontosabban: nem külsőségekben hatottak rá, ahogy ezt Szíj Rezső helyesen megállapítja. Értékelője ugyanakkor Goya és Picasso hatását fedezi fel festményeiben. Lőrincz művészetének expresszív vonásait Szíj Rezső nem a német
