Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Kindernay Ede: Indiánok a wisconsin folyónál

— Almapüré, leves helyett, előételnek. Hja, nálunk is amerikai konyha van — tette hozzá magyarázólag az unokabátyám.

A következő fogás csirke volt, édes mártással elrontva. A vacsorát sült kolbász zárta, természetesen a hazai fűszerek nélkül. A kávé mellett Józsi tovább folytatta a félbemaradt beszélgetést.

— Jelenleg nyolcszáz dollár a fizetésem. Ebből levonnak húsz százalék adót, ötven dollár autóadót, további száz dollárt különféle biztosításokra, nyugdíjalapra, házadóra. Marad tehát ötszáz dollár, ebből szerényen megélünk. Feleségem keresetét felemésztik a kölcsönök. Egy fizetésből nem tudnánk kijönni, akkor le kellene mondanunk a házról.

Ez a beszámoló valósággal elkeserített. Hogyan adjam elő ezek után leghőbb vágyamat: indián rezervációt szeretnék látni. Kerülő úton, megfontoltan készítettem elő kérésemet:

— Van a háznál térkép? Az Egyesült Államok térképe? •— kérdeztem. Rövid keresés után kezembe nyomták a meglehetősen nagy autóatlaszt. A városok tömkelegében végre felfedeztem egy aránylag „közel” fekvő indián rezervációt, ötszáz kilométerre tőlünk déli irányban, a winnebagó indiánokét a Wisconsin folyönál, a Wisconsin Delist. Eddig már sok indián törzsről hallottam, de winnebagokról még nem értesültem. Annál inkább felcsigázott a kíváncsiság és valósággal melegem lett a gondolattól — igazi indiánokat látni. És mindez itt van közel, csaknem lépésnyire. Amerikai viszonyok mellett ez nem is távolság! Csak bele kell taposni a gázpedálba. Talán még a tollas fej- díszt is feltehetem, valamelyik sátorban leülhetek és én leszek gyermekkori álmaim hőse, a tökéletes indián.

— Mi az, megnémultál! — riasztott fel álmodozásaiból Józsi. Zavartan tettem le az autóatlaszt.

— Csak elgondolkoztam azon, milyen sok látnivaló akad itt a közelben. Talán vala melyiket meg is lehetne nézni — kezdtem óvatosan.

— Nocsak! Ezért kellett a térkép?!

— Hát, bevallom, igen. Eddigi életem egyik legszebb élménye lenne, ha . . .

— Mi az, hogy ha? ...

— Ha elmennénk az indián rezervációba.

— Micsoda? — ugrott fel unokabátyám — én már huszonöt éve itt élek és még nem láttam indiánokat.

— What did he say (mit mondott)? — kérdezte hirtelen érdeklődéssel Patrícia, aki eddig a vacsora felszolgálásával volt elfoglalva.

— He wants to see an Indian reservation (indián rezervációt szeretne látni).

Sógornőm megsemmisítő pillantást vetett rám, kiment az ebédlőből, s becsapta maga

után az ajtót. Az ezután beálló kínos csendet én szakítottam meg:

— Már későre jár az idő.

— A vendégszoba készen vár — válaszolt mogorván Józsi.

Vívódva feküdtem le. Elhibáztam a dolgot. Nagyon gyorsan adtam elő kérésemet. Nem számoltam az amerikai vendéglátással, pedig hasonló esetekben már volt részem. Nem gondoltam arra, hogy az amerikaiak rendkívül önzők és egyáltalában nem rokonszeretők. Még álmomban is az indiánok foglalkoztattak. Fellázadtak a rezervációban — éppen amikor ott jártam — elfogtak és kikötöttek a kínzócölöphöz. Mindenféle ceremóniával készülődtek a nagy szertartáshoz. Először az asszonyok táncoltak körül és csúfolódtak velem. Egyikük egészen közel hajolt hozzám és fülembe súgta gonoszul:

— Kellett neked rezerváció?!

A legnagyobb meglepetésemre Patríciára ismertem benne.

Verejtéktől csuromvizesen ébredtem fel. Pislogva néztem körül. Józsi állt ágyam mellett:

— Kelj fel, indulunk. Meddig várjanak még rád az indiánok!?

Ebből mindent megértettem. Rohantam zuhanyozni, s utána olyan gyorsan öltözködtem, mintha legalábbis katonai rádiókészültségben lettem volna. Patrícia szótlanul tálalta fel a reggelit. Rá sem mertem nézni, nehogy kihívjam ellenszenvét. Sült sonka volt reggelire pirított burgonyával és paradicsomsalátával. Annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam élvezni az ínycsiklandozó falatok ízét. Még mindig attól féltem, hátha meggondolják. Csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor a nagy Chrysler túrakocsi ajtajai becsapódtak — és elindultunk.